A következő reggelen Márk magához rendelte leghűségesebb bizalmasát, az idős és tapasztalt Gergőt.
— A lány marad — jelentette ki higgadt, szinte érzéketlen hangon. — Egy teljes hétig.
Gergő, aki hosszú évek óta szolgálta urát, és már hozzászokott a hirtelen döntésekhez, most mégis láthatóan zavarba jött.
— Uram… engedje meg, hogy megjegyezzem… sem a viselkedése, sem a megjelenése nem felel meg annak, amit elvárunk. Nem illik ebbe a környezetbe.
— Annak megítélése, mi illik ide és mi nem, kizárólag az én dolgom — szakította félbe Márk. Hangjában most először nem csupán a hatalom rideg súlya csengett, hanem valami személyesebb árnyalat is.
Így indult el az a hét, amely mindkettőjük addigi rendjét felborította.
Lilla egyetlen pillanatig sem igyekezett alkalmazkodni vagy hízelegni. A palota napfényben fürdő kertjeiben barangolt, mélyen magába szívva a rózsák és a jázmin illatát. A magánkönyvtár polcairól gondolkodás nélkül emelte le a legősibb köteteket, mintha mindig is joga lett volna hozzájuk. Márkkal szenvedélyes eszmecseréket folytatott a nemzetközi politikáról, és fejből idézett rég elfeledett költőket, akiknek neve mások számára már csak poros lábjegyzet volt.
Egy pirkadatkor az istállóknál bukkant rá a férfira. Márk kíséret nélkül állt ott, és datolyával etette az egyik megöregedett, megvakult tevét.
— Maga jó ember — jegyezte meg egyszerű természetességgel.
A férfi összerezzent, majd lassan felé fordult. Arca ismét felvette a jól ismert, kifürkészhetetlen kifejezést.
— Én vezető vagyok — felelte hűvösen. — A jóság gyengeség. Olyan fényűzés, amelyet az ellenségeim azonnal kihasználnának.
— Akkor miért törődik ezzel az állattal? Két éve már hasznát sem veszi — kérdezett vissza Lilla minden kertelés nélkül.
Márk nem válaszolt. A kérdés ott maradt közöttük, súlyosan és megkerülhetetlenül. És a mellkasában valami megmozdult — mintha egy régen jéggé dermedt darab lassan olvadni kezdene. Hosszú idő óta először érezte úgy, hogy valaki valóban látja őt. Nem a rangját, nem a hatalmát, nem a legendát — hanem az embert a cím mögött.
Egy holdfényes éjszakán, amikor a sivatag ezüstös ragyogásba burkolózott, és a homok halk zúgása betöltötte az udvart, Márk kopogás nélkül lépett be Lilla szobájába.
— Miért nem tart tőlem? — kérdezte megállva a helyiség közepén.
— Mert nem szörnyeteg — felelte a lány csendesen, tekintetét továbbra is a kezében tartott könyvre szegezve. — Csak… nagyon egyedül van. Talán már nem is emlékszik rá, milyen egyszerűen embernek lenni.
A férfi lassan helyet foglalt mellette.
— Akiben valaha megbíztam, mind hátat fordított. A nők csupán a vagyonom csillogását látták, a barátok a pozícióm erejét. A saját testvéreim is ellenem szőttek terveket, hogy megszerezzék a helyemet.
— Engem nem érdekel sem a vagyona, sem a hatalma — szakította félbe Lilla nyugodtan, de határozottan. — Őszinteséget szeretnék. És szabadságot.
— Szabadságot? Itt, ebben az arannyal bélelt világban? — kérdezte kesernyés mosollyal.
— Pontosan itt a legnehezebb megtalálni — felelte, ajkán halvány, de őszinte derűvel.
Márk hosszasan figyelte. A szeplők finom rajzolatát az arcán, mint apró csillagképeket. A tiszta, egyenes tekintetét. A rakoncátlan, rézszínű hajtincseket, amelyek kiszabadultak a gondosan feltűzött frizurából. És hirtelen, váratlan erővel tudatosult benne: egész életében ilyen nőt keresett. Nem tökéletesre csiszolt, üres mosolyú díszt, hanem valakit, akiben él a szenvedély, aki nem fél kimondani az igazat — még akkor sem, ha az fáj.
Amikor letelt a hét, az emírség kapui előtt megjelent Dóra. Diadalmas magabiztossággal érkezett, haute couture ruhában, kifogástalan sminkkel és gondosan begyakorolt, ragyogó mosollyal az arcán, teljes bizonyossággal abban, hogy győzni jött.