Hétfő reggel volt, amikor mindez új értelmet nyert.
Kamillateát kortyolgattam a konyhában, és csak megszokásból megnyitottam a telefonos alkalmazást, hogy ránézzek a kamerákra: nem temette‑e be a havazás a kaput. Aztán valamiért visszatekertem a felvételek között a szombati napra.
14:10.
A kijelzőn tisztán látszott, ahogy kinyílik a kiskapu. Mária lép be rajta. Határozott, gyors mozdulatokkal halad, mintha pontos terve lenne. A kezében egy nejlonszatyor, azt leteszi a fapadra. Márk azonnal csóválni kezdi a farkát, odasiet a kennel rácsához, várja a megszokott ebédet.
Mária elővesz egy silány minőségű, kimérős száraztápot – olyat, amilyet a legolcsóbb bódékban árulnak. Kinyitja a zárat, majd a kutya fémtálját egyszerűen arrébb rúgja. A tál csörömpölve pördül el a betonon. Aztán a tápot nem is a tálba önti, hanem a nedves földre, közvetlenül a bejárat elé szórja. Márk zavartan toporog. Mária ingerülten félrelöki a lábával, majd visszacsukja a kennelt.
Elállt a lélegzetem. A tea íze eltűnt a számból, mintha csak langyos víz lenne. Ez nem figyelmetlenség volt, és nem is spórolás. A mozdulatai higgadtak, kimértek, és mindegyikből hideg megvetés sugárzott.
De ez még csak a kezdet volt.
14:40.
Mária a fészerből jön elő, a kezében nehéz ásó. Egyenesen a tujáim felé tart. Azokhoz a frissen ültetett növényekhez, amelyeket két hete gondosan helyeztem a földbe, egyenként eligazítva a gyökereiket. Nem fellazítja a talajt. Az ásót mélyen a gyökér alá szúrja, ránehezedik a nyélre, és kifordítja a földből a csemetét. Egyiket a másik után. A növényeket a deres fűre hajítja. Aztán a gödröket gondosan betapossa a csizmájával, elsimítja a földet, mintha soha nem is állt volna ott semmi.
15:20.
A kerítésnél feltűnik Erzsébet, a környék élő híradója. Mária odalép a kapuhoz. A hang tompa, a szavak nem érthetők, de a gesztusok beszédesek. Mária hevesen magyaráz, legyint a házunk felé, majd a halántékához emeli az ujját, mintha valakit bolondnak tartana. Erzsébet döbbenten a mellkasára szorítja a kezét, és sűrűn bólogat.
16:00.
Egy szürke szedán áll meg a kapu előtt. Egy fiatal nő száll ki belőle, világos kasmírkabátban. Mária arca felderül, szinte kivirágzik. Szélesre tárja a kaput, beinvitálja a vendéget. Végigvezeti az ösvényen, a nő megérinti az új homlokzati burkolatot. Mária a frissen letarolt földdarabra mutat – ahol reggel még a tuják sorakoztak – és egy lesöprő kézmozdulatot tesz, mintha valami feleslegest távolított volna el. A kabátos nő felnevet. Bemegynek a házba.
Húsz percen át üres az udvar a felvételen. Aztán újra kijönnek. Mária a gyephez kíséri a vendéget, majd felmutat a második emeleti hálószoba ablakára. Ott állnak néhány percig, élénken tárgyalva valamit, végül a nő elköszön és elhajt.
– Ki volt ez? – kérdeztem száraz hangon, amikor András már harmadszor nézte vissza ugyanazt a részt.
A kezében tartott pirítós teljesen összemorzsolódott. Letette az asztalra, és hosszasan törölgette a tenyerét papírtörlővel.
– Fogalmam sincs, Eszter. Komolyan mondom. Nem értem, mit láttunk. Miért ásta ki a bokrokat? Lehet, hogy valami baj volt velük?
– Baj? – néztem rá egyenesen. – És Márkot is azért nyomta a földhöz, mert a tál nem volt megfelelő? A tuják sem voltak jók? És a hálószobánkat vajon kinek mutogatta? Egy ingatlanosnak?