András erre semmit sem felelt. Csak sarkon fordult, kiment az előszobába, leemelte az autó kulcsát a fogasról, és röviden odavetette:
– Öltözz fel.
Fél órával később már Mária lakása felé tartottunk. Az autó belsejében erős, vegyszeres szag terjengett az ablakmosó folyadéktól, az ablaktörlők egyhangú surrogással söpörték a szélvédőt. András keményen vezetett, hirtelen gyorsított, aztán az utolsó pillanatban fékezett. Egy szót sem szólt, de a hallgatása nem a tanácstalanságról árulkodott. Inkább arról, hogy benne valami végérvényesen átbillent – mintha ráébredt volna, hogy egy határt már átléptek.
Mária egy régi, panelházban lakott. A lépcsőházban főtt étel és nedves kabátok szaga keveredett. Szinte azonnal ajtót nyitott. Arcán megjelent az a jól ismert, mézes-mázos mosoly.
– Nahát, micsoda meglepetés! Miért nem szóltatok előre? Épp levest főzök. Hogy van a kutyátok? Tegnap olyan jó eledelt adtam neki, még repetát is akart!
András még a cipőjét sem vette le. Beljebb lépett a szűk előtérbe, megállt az anyja előtt, és előhúzta a telefonját.
– Anya. Most ne beszélj. Csak nézd.
Elindította a felvételt. Mária hunyorogva figyelte a kijelzőt. Először rezzenéstelen maradt az arca. Aztán amikor megjelent a képen az ásó és a kifordított bokrok, vörös foltok jelentek meg az arcán. Megmozdult az álla, el akarta fordítani a fejét, de András kinyújtott kézzel, kérlelhetetlenül tartotta előtte a telefont.
Amikor a világos kabátos nő is feltűnt a felvételen, Mária hangosan kifújta a levegőt, majd összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Ti most komolyan megfigyeltek engem? – csattant fel. A kedvesség lehullott róla, mint lepattogzó festék. – Kamerákat szereltetek fel, hogy az anyátokat kémleljétek?
– Ki ez a nő? – András hangja csendes volt, de a feszültség szinte vibrált benne.
– Lilla! Az egyik régi ismerősöm lánya a rendelőből. Teljesen rendes, egészséges teremtés! – Mária már támadásba lendült, a vállán keresztül rám vetve megvető pillantást. – Csak meg akartam mutatni neki a házatokat. Hogy lássa, milyen körülmények között élsz, hogy milyen jó parti vagy!
– Nős vagyok, anya.
– Ugyan már, miféle házasság ez?! – tört ki belőle az indulat, nyakán kidagadtak az erek. – Cselédet csinált belőled! Teraszt ácsolsz neki, ő meg a kutyával babrál! Hol vannak az unokák? Hol a család? Én az életemet tettem rád, három műszakban takarítottam, hogy vigyed valamire! És te hazahozol egy ilyen… semmilyen nőt! Lilla igazi otthont adna neked. Tud főzni, rendes háziasszony, nem ilyen nevetséges bokrokat ültetget!
A szavai megállíthatatlanul záporoztak. Látszott rajta, hogy mindent komolyan gondol. Meg volt győződve róla, hogy jót tesz, hogy megmenti a fiát, és ő az igazság bajnoka. Én az ajtó mellett álltam. Nem dühöt éreztem. Inkább valami hideg undort.
András nagyot nyelt. Nem emelte fel a hangját. Csak úgy nézett az anyjára, mint egy idegenre, akit most lát először – és nem is szívesen.
– Azt tetted tönkre, amit én építettem – mondta lassan. – Behoztál egy idegent az otthonomba. A kerítésnél kibeszélted a feleségemet a szomszédnak.
– Én csak a javadat akartam! Te nem látod tisztán!
– A kulcsokat tedd le a komódra. Azonnal.
– Tessék?.. – Mária hangja elakadt.
– A nyaraló kulcsait. Most. Tedd le oda. És amíg nem érted meg, mit tettél, a házunkba nem jössz be többé. Soha.