András a konyha közepén állt, kezében egy félig megevett sajtos pirítóssal. A tekintete a telefonom kijelzőjére szegeződött, amely az asztalon hevert, és ahogy peregtek a másodpercek, az arca egyre nyúzottabbá vált, vállai lassan előrebuktak.
— Tekerd vissza, Eszter — mondta rekedten, idegenül csengő hangon. — Menj vissza egy órát. Újra látni akarom.
A régi hűtőszekrény egyenletes, zúgó hanggal töltötte be a teret. Odakint a nedves főúton elhaladó autók kerekei susogtak a reggeli forgalomban. Szó nélkül végighúztam az ujjam a kijelzőn, és visszaállítottam az időcsúszkát a szombati déli órákra.
A nagymamám gyakran ismételgette: az idegen csizmát nem akkor veszed észre a saját házadban, amikor nyomot hagy a padlón, hanem amikor már a bútorokat kezdi tologatni. Sokáig legyintettem erre, azt hittem, csak keserű öregkori bölcsesség. Most értettem meg, hogy inkább útmutatás volt arra, mennyire fontos a határok kijelölése. Még azokkal szemben is, akiket a személyid „családtag” rovatában tartasz számon.
A vidéki házunkért keményen megdolgoztunk. Az erdőszéli telekbe beleforgattuk minden félretett pénzünket és három nyarunkat. András saját kezűleg rakta le a verandán a padlót, én éjszakákba nyúlóan számolgattam a szigetelőanyag költségeit, és festettem a lambériát. Az udvar lett a menedékem. Faiskolából hozattam nemesített tujákat, virágágyásokat alakítottam ki, a ház mögött pedig tágas, fűtött kennelt építettünk Márknak, az aranyszőrű retrievernek, akit felelőtlen tenyésztőktől mentettünk ki. Minden ott töltött hétvége fellélegzést jelentett a városi robot után.
Mária, András édesanyja, sosem osztozott ebben a lelkesedésben. Ritkán látogatott ki, de amikor mégis, úgy viselkedett, mint egy ellenőrző bizottság. Végigsétált a kavicsos ösvényen, ajkát összepréselve.
— Húst vesztek a kutyának? — kérdezte, miközben belenézett Márk táljába. — Tényleg nincs jobb helye a pénznek? És ezek a bokrok… inkább krumplit ültetnétek. Annak legalább haszna van. Családot kellene építeni, nem homokozni.
Soha nem emelte fel a hangját. Minden megjegyzése kimért volt, tanítónői hangsúllyal előadva. András, aki ebben nőtt fel, többnyire tréfával próbálta elütni a dolgot. „Anya, nekünk így jó, hagyd meg ezt nekünk” — szakította félbe finoman.
A kamerát egy hónapja szereltük fel. Két telekkel arrébb a szomszédtól eltűnt egy fűnyíró, és ez elég volt, hogy András beszerezzen egy kültéri eszközt. A tető eresze alá rögzítette, a képet pedig összekötötte a telefonommal. A felvételen látszott a kapu, a fő sétány, az újonnan ültetett tujasor és a kennel egy része. Nem titkoltuk Mária előtt a rendszert — egyszerűen nem került szóba. A „kütyüink” hidegen hagyták.
Azon a hétvégén a városban maradtunk. Én megfáztam, András pedig barkácsáruházakat járt, a fürdőszoba-felújításhoz vásárolt anyagokat. Pénteken Mária hívott fel minket.
— Látom, el vagytok havazva — szólt kedvesen a telefonba. — Kiugrom vonattal, megetetem Márkot, és ránézek a csövekre, nehogy elfagyjanak. Nekem igazán nem teher.
András megköszönte, és átutalta neki a jegy árát meg a kutyaeledelre szánt összeget.
Hétfő reggel volt, amikor mindez új értelmet nyert.