Gábor belépett a hálószobába. A tréningnadrágja zsebében még mindig ott lapult az a gyűrött ötezres, amit korábban kapott vissza.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül.
A szekrény felé mutattam.
– Nézd meg. Az ékszerdoboz eltűnt.
Odament, fél kézzel végigtapogatta a polcokat, mintha azt feltételezné, hogy hátrébb csúszott, vagy beékelődött valahová. Aztán felém fordult.
– Nem lehet, hogy átraktad máshova? Egy másik fiókba?
– Az elmúlt öt percben az egész szekrényt kiforgattam – feleltem szárazon. – Nincs sehol.
Vállat vont, de láttam, hogy megfeszül az állkapcsa.
– Lehet, hogy anya tette el, amíg letörölte a port. Vagy Petra vette kézbe, hogy megnézze. Nem tolvajok ők.
A szemébe néztem.
– Gábor, fél órája mentek el. Csomagokkal. És a doboz eltűnt. Szerinted ez véletlen?
Elsápadt, de még mindig próbált higgadt maradni.
– Eszter, ne vádaskodj. Anya soha nem nyúlna idegenhez. Inkább éhen halna, de nem venne el semmit.
Elmosolyodtam, de nem volt benne vidámság.
– Idegenhez? Három hónapja az én pénzemen él, és ezt természetesnek veszi.
– Az más. A család nem idegen.
– Akkor hívd fel. Most.
Habozott, aztán elővette a telefonját. Tárcsázott. Kicsörgött, majd bontották a hívást. Újra próbálta. Ugyanez történt.
– Nem veszi fel – motyogta.
– Hívd Petrát.
A húga az ötödik csengésre válaszolt.
– Petra, szia… Hol vagytok? Figyelj, lenne egy kérdésem. Eszter nem találja az ékszerdobozt. Nem láttátok véletlenül?
Csend. Hallottam a hangszóróból a feszült, éles női hangot, bár a szavakat nem értettem.
– Mit mond? – kérdeztem.
Gábor a vállával szorította a telefont.
– Azt, hogy semmit nem vittek el. És hogy anya nagyon megsértődött, és ne merjük őket gyanúsítani.
– Add ide.
Kivettem a kezéből.
– Petra, figyelj rám. A dobozban családi ékszerek voltak. Anyukám fülbevalói, nagymamám gyűrűje. Ha véletlenül hozzátok került, most azonnal hozzátok vissza, és nem teszek feljelentést.
A válasz sikolyba hajló kiabálás volt.
– Teljesen megőrültél? Miért lopnánk tőled? Van nekünk sajátunk! Anya, hallod, azt mondja, hogy loptunk!
Zaj, sustorgás, majd Erzsébet hangja csendült fel – hideg, metsző.
– Figyelj ide, Eszter. Te rúgtál ki minket, megaláztál a szomszéd előtt. És most még lopással is vádolsz? Hogy képzeled? Lehet, hogy te adtad el a bóvlikat, és ránk akarod kenni.
Nagy levegőt vettem.
– Huszonnégy órát adok. Vagy visszakerül a doboz, vagy feljelentést teszek.
– Tedd meg! – kiabálta. – Menj a rendőrségre, az ügyészségre! Még mi perelünk be rágalmazásért!
A vonal megszakadt. Visszaadtam a telefont Gábornak. Olyan fehér volt, mintha krétával húzták volna ki.
– Most mi lesz? – kérdezte halkan.
Válasz helyett leültem a laptop elé, és megnyitottam az online ügyintézési felületet.
– Mit csinálsz? – állt mögém.
– Feljelentést írok.
– De hát az anyám… Ne keverd bele a rendőrséget. Majd én elmegyek hozzájuk, beszélek velük.
– Késő – feleltem, és nem néztem rá. – Adtam nekik esélyt.
Kitöltöttem az űrlapot. Részletesen felsoroltam az eltűnt ékszereket: édesanyám smaragdos arany fülbevalója, 585-ös finomság, régi csiszolású kövekkel. Nagymamám ezüst gyűrűje alexandrittal, belül gravírozva: „A.M. 1913”. Az olasz aranyláncom rombuszmintás fonással, ötven centis hosszban. És még több kisebb darab.
Gábor idegesen járkált.
– Gondolj bele, ha ebből ügy lesz… Anyának baja lehet. Petrának priusza lesz. Ezt akarod?
– Azt akarom, hogy visszakapjam, ami az enyém. Emlékek. Érted? Vagy ez számodra semmit sem jelent?
Leült az ágy szélére, összegörnyedve.
– Jelent. De ő az anyám.
– Akkor három hónappal ezelőtt kellett volna határt húznod.
Rákattintottam a „Küldés” gombra. Pár perc múlva jött az értesítés az ügyszámmal.
– Holnap bemegyek a rendőrségre – mondtam.
Aznap alig szóltunk egymáshoz. Ő többször kiment a lépcsőházba telefonálni. Én összeszedtem a szétdobált szemetet, elmostam a poharakat, átnéztem minden zugot, hátha mégis előkerül a doboz. Nem került.
Este csengettek. Mária néni állt az ajtóban.
– Eszterkém, a virágokat jöttem megnézni… Minden rendben?
Beengedtem, teát főztem. Elmeséltem, mi történt.
– Én láttam ám – csapott a homlokára. – Amikor elmentek, Petra egy nagy utazótáskát cipelt. Nem az volt náluk, amivel jöttek. Nehéz volt, alig bírta.
– Biztos benne? – kérdeztem.
– Az ablakból néztem. Az a táska majdnem felborította.
Gábor is hallotta.
– Ez nem igaz – morogta. – Nem volt semmi ilyen.
– Mária néni miért hazudna? – kérdeztem.
A szomszéd határozottan kijelentette, hogy ha kell, tanúskodik.
Miután elment, Gábor csak a fejét rázta.
– Anya nem képes ilyesmire.
– Holnap kiderül.
Az éjszaka hosszú volt és zaklatott. Reggel iratokkal a táskámban indultam el. A rendőrségen egy középkorú nyomozónő fogadott.
Elmondtam mindent: az együttélést, a konfliktust, az eltűnést. Az ékszerek becsült értékét is – nagyjából félmillió forint.
– Van tanú? – kérdezte.
– A szomszéd látta őket egy nagy táskával.
– Fotók az ékszerekről?
– Igen, több is.
– Küldje át.
Azt is közölte, hogy beidézik Gábort, és szükség lesz az édesanyja címére.
Amikor hazaértem, közöltem vele.
– Nem mondom meg – jelentette ki.
– Ez már akadályozás.
– Akkor legyen.
Hosszasan néztem rá. Akkor értettem meg igazán, hogy mindig az anyját fogja választani.
– Akkor költözz hozzájuk – mondtam halkan.
Bementem a hálóba, elővettem a bőröndöt.
– Mit csinálsz? – rohant utánam.
– Elmegyek anyuhoz. Itt nem érzem magam biztonságban.
Összepakoltam a legszükségesebbeket.
– Ha meglesz a doboz, hívj. Ha nem, ügyvéd beszél majd helyettem.
Másnap este anyámnál ültem a konyhában, amikor üzenet érkezett a nyomozótól: megtalálták őket, másnap házkutatás.
Reggel esett az eső. A rendőrségnél a nyomozó közölte:
– A férje tegnap mégis megadta a címet.
Összeszorult a szívem. Elindultunk a város másik végébe, egy lepusztult családi házhoz.
Csengetés. Hosszas várakozás után egy ismeretlen nő nyitott ajtót – Ilona.
– Házkutatási parancs – mutatta fel az igazolványt a nyomozó. – Itt tartózkodik Erzsébet és Petra?
– Már nincsenek itt! – hadarta.
– Akkor is bejövünk.
Bent savanyú szag és rendetlenség fogadott. A szobában Erzsébet ült, Petra a függöny mögül bújt elő.
– Ez felháborító! – kiabálta Erzsébet.
A rendőrök elkezdték átvizsgálni a helyiséget. Egy nagy utazótáskában találták meg a csomagot: rongyba tekerve az én faragott fa ékszerdobozomat.
Amikor kinyitották, a torkomban dobogott a szívem. Ott volt minden.
– Ezek az enyémek – mondtam, és megmutattam a fotókat a telefonomon.
A nyomozó összevetette a képekkel.
– Bizonyítékként lefoglaljuk. Erzsébet és Petra, önöket lopás gyanújával előállítjuk.
Erzsébet azonnal a mellkasához kapott, jajgatni kezdett, mentőt követelt. A mentős végül megállapította, hogy semmi életveszélyes nincs.
– Ügyvéd nélkül nem megyek sehova! – jelentette ki.
– Jogában áll – felelte higgadtan a nyomozó.
Elvitték őket. Ilona rám köpött egy szitkot.
A kapitányságon jegyzőkönyv készült, majd amikor kifelé indultam, a folyosón szembe hozták őket. Erzsébet meglátott, és a tekintete olyan gyűlölettel égett, hogy szinte megperzselt. De én már nem fordítottam el a fejem. Tudtam, hogy ezzel még nincs vége, csak most kezdődik igazán a történet.