A rendőr lefogta Erzsébet karját, mielőtt utánam vethette volna magát.
– Semmi baj! – kiáltotta utánam élesen. – Ezt még visszakapod! Gábor úgyis minket választ! Egyedül maradsz!
Nem fordultam vissza. Egyenes háttal mentem tovább, mintha nem is hallottam volna.
Aznap este felhívtam anyát, és részletesen elmeséltem neki mindent. Sokáig hallgatott a vonal túlsó végén, aztán csendesen megszólalt:
– Kislányom, menj haza. Az a lakás a tiéd. Neked kell ott élned. Gábor… majd eldönti, mit akar. De te ne menekülj el a saját otthonodból.
Igaza volt. Miért én húzódjak félre? Miért én költözzek el? Az a lakás az én nevemen van.
– Rendben, anya. Holnap visszamegyek.
Másnap a saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót. Odabent csend volt. Gábor a konyhában ült, sört ivott. Amikor meglátott, csak félrefordította a fejét.
– Szia – mondtam.
Nem válaszolt.
Bementem a hálóba. Rend volt, de látszott, hogy a kanapén aludt. A ruháim, amiket itt hagytam, érintetlenül hevertek a helyükön.
Kimentem a folyosóra.
– Gábor, beszélnünk kell.
Lassan megfordult. A szeme vörös volt, borostás arca fáradtságot tükrözött.
– Miről? Arról, hogy börtönbe juttattad az anyámat?
– Nem juttattam börtönbe. Lopás miatt vitték be. A náluk talált ékszerek miatt. Tudtál róla?
Hallgatott.
– Tudtál? – ismételtem.
– Nem – morogta végül. – De ezt lehetett volna normálisan is intézni. Nem rendőrséggel.
– Próbáltam. Azt kértem, adják vissza. Válaszul sértéseket kaptam.
Az üveget az asztalhoz ütötte.
– Most priuszuk lesz! Petrát nem veszik fel sehová, anyám meg már idős!
– Ők döntöttek így – feleltem fáradtan. – Én csak visszakaptam, ami az enyém.
Csend telepedett ránk.
– Most akkor mi lesz? – kérdezte végül. – Válunk?
Végigfutott bennem az elmúlt három hónap minden keserű perce. A hallgatása. A gyávasága. Az a mozdulat, amikor az anyja mellé állt.
– Nem tudom, Gábor. Te mit akarsz?
Nem felelt. Az ablakhoz lépett.
Készítettem magamnak egy teát, leültem. Kis idő múlva ő is leült velem szemben.
– Eszter, fogalmam sincs, mit tegyek – mondta halkan. – Anya ordít, hogy áruló vagyok. Hogy én mondtam meg a címet. Féltem… attól, hogy engem is bevisznek.
– Jól tetted, hogy féltél. Bevittek volna.
Sóhajtott.
– Most utálnak.
– És te?
Felnézett rám.
– Nem tudom.
Megcsörrent a telefonja. A kijelzőn: „Anya”. Kinyomta. Újra hívta – lehalkította.
– Nem veszed fel? – kérdeztem.
– Nem megy.
Letettem a csészét.
– Dolgoznom kell. Este, ha akarsz, beszélhetünk még.
A hálóban bekapcsoltam a laptopot. Andrea küldte a megrendelések listáját – szépen gyűltek. Belevetettem magam a munkába, de a gondolatok vissza-visszatértek. Mi lesz velünk? Mi lesz vele?
Este kopogott.
– Bejöhetek?
Bólintottam.
– Beszéltem anyámmal. Követeli, hogy vond vissza a vallomást. Azt állítja, te tetted oda az ékszereket.
Keserűen felnevettem.
– Persze. Bedobtam Ilona házába egy dobozt, ahol még sosem jártam. Zseniális.
Nem reagált.
– Azt akarja, győzzelek meg, hogy hallgass. Ígéri, mindent visszaad.
– Már visszaadták. A nyomozónál van. Vallomást tettem. Késő.
– Mondtam neki. Ordított, hogy gyáva vagyok. Hogy nem kellett volna címet adnom.
– Mit gondolsz erről?
– Azt, hogy tényleg gyáva vagyok – suttogta. – Nem tudok sem anyám ellen menni, sem melletted kiállni.
Ránéztem.
– Nem köztünk kell választanod. Hanem igaz és hazugság között. A könnyebb és a helyes út között.
– Te választottál?
– Igen. Saját magamat.
Hosszú csend után kiment cigarettázni.
A következő három hét furcsa lebegésben telt. Gábor alig volt otthon. Későn jött, a kanapén aludt, reggel eltűnt. Nem kérdeztem, merre jár. A munka lett a menedékem. Hajnalban indultam a cukrászműhelybe, este holtfáradtan estem ágyba. Anyám minden nap hívott. Azt feleltem: jól vagyok. És valóban – először nem nyomta semmi a mellkasomat.
A nyomozó hívása a műhelyben ért, épp egy adag képviselőfánkot fejeztem be.
– Eszter, elkészült a szakértői vizsgálat. Be tudna jönni aláírni és átvenni az ékszereket?
– Mikor?
– Ma hatig. És… döntés született az ügyben.
Megdermedtem.
– Milyen döntés?
– Jöjjön be, elmondom.
Átöltöztem, és azonnal mentem. A nyomozónő egy dossziét tolt elém.
A szakvélemény megerősítette az ékszerek eredetiségét. Értékük nagyjából ötszázharmincezer forint. Pont, amennyire számítottam.
– És velük mi lesz? – kérdeztem.
– Vádemelés történt. Lopás nagyobb értékre. Erzsébet és Petra beismerő vallomást tettek. A bíróság enyhítő körülményként figyelembe veheti.
– Mikor vallották be?
– A második kihallgatás után. Amikor kiderült, hogy a szomszéd látta a táskát.
Átadták a dobozt. Kinyitottam. A nagymamám alexandritos gyűrűje zöldből lilába játszott a fényben. Anyám fülbevalója puhán csillogott.
– Köszönöm.
– Ha akar, kérhet kártérítést.
Megráztam a fejem. Nem akartam semmit tőlük. Csak távolságot.
Otthon a konyhaasztalra tettem a dobozt. Gábor megállt az ajtóban.
– Visszakaptad?
– Igen.
– Anya hívott. Azt mondja, tönkretetted őket.
Hallgattam.
– Azt is, hogy ha elítélik, megátkoz.
– És te?
– Két tűz között vagyok.
– Nem. Amikor megadtad a címet, döntöttél. Kimondtad az igazat.
– Csak féltem – mosolyodott el keserűen.
– Attól még helyes volt.
Sokáig ültünk némán.
– Van jövőnk? – kérdezte hirtelen.
Hosszan néztem rá.
– Nem tudom.
– Elrontottam.
– Nem csak te. Én is hagytam, hogy idáig fajuljon.
– Szeretsz még?
Figyeltem magam. Nem fájt. Nem égett. Üres volt.
– Nem igazán – mondtam őszintén.
Bólintott.
– Elköltözöm.
– Rendben.
– Bocsáss meg.
– Megbocsátok.
Homlokon csókolt, majd elment.
A lakás csendes lett. A dobozt visszatettem a polcra. Felpróbáltam a gyűrűt. Pont illett rám.
Másnap reggel már nem volt ott. A kabátja sem a fogason. Felszabadító könnyedséget éreztem.
Andrea hívott: nagy esküvői rendelés. Mosolyogva mondtam igent.
Egy hónap múlva érkezett a bírósági idézés. Tanúként kellett megjelennem. Anyám felajánlotta, elkísér, de egyedül akartam lezárni.
Feketében mentem, fehér blúzban. A gyűrűt viseltem.
Erzsébet megtörtnek tűnt. Petra sápadtan ült mellette.
Amikor megszólaltam, csak ennyit mondtam:
– Nem kérek súlyos büntetést. Az ékszereket visszakaptam. Csak azt szeretném, ha többé nem keresnének.
A bíró bólintott.
Az ítélet: két év felfüggesztett, két év próbaidő.
Kint szemerkélt az eső. Anyám hívott.
– Vége – mondtam. – Felfüggesztett.
– Büszke vagyok rád.
Este békés csend volt otthon. Senki idegen tárgy, senki idegen hang.
Csengettek. Gábor állt az ajtóban, hátizsákkal.
– Beszélhetnénk?
Teát főztem.
– Munkát találtam – mondta. – Szobát bérelek. Csak… megkérdezném: kezdhetnénk újra?
Sokáig néztem.
– Nem, Gábor.
Lesütötte a szemét.
– Sejtettem.
– Jó ember vagy. De gyenge. Nekem pedig erő kell.
Bólintott.
– Sajnálom.
– Én is.
Elment.
Visszaültem az asztalhoz. Kinyitottam a dobozt, végigsimítottam az ékszereken. A gyűrűt az ujjamra húztam.
Ami igazán értékes, azt megőriztem. A többit elengedtem.
Az ablakon túl kigyúltak a város fényei. Az élet ment tovább. És én is mentem vele – immár a saját utamon.