– Ha a férjed megtudja, megsértődik – jegyezte meg Andrea óvatosan.
– Ha megsértődik, hát megsértődik – feleltem szárazon. – Kérlek, készítsd elő az összeget. Holnap reggel bemegyek érte.
Hallottam, ahogy sóhajt egyet, de végül beleegyezett.
– Rendben. Összekészítem.
Letettem, és elindultam a cukrászdába. A műhelyben már várt a dagasztott tészta, a megrendelések listája, az alkalmazottak kérdései, a vitrinekbe szánt sütemények. Minden ment a maga rendje szerint – máz, hab, csokoládéillat, vevők jöttek-mentek. Csak a fejemben kavargott minden. Gondolataim folyton visszakanyarodtak a lakásba.
Dél körül megszólalt a telefonom. Gábor neve villogott a kijelzőn. Kinyomtam. Azonnal újra hívott.
– Igen? – szóltam bele hűvösen.
– Eszter, most komolyan haragszol? Anya csak felkapta a vizet. Nem úgy gondolta.
– Mit nem úgy gondolt?
– Hát… aggódik. Petra még mindig nem talált állást. Nehéz nekik. Segíthetnél. Vannak kapcsolataid, hátha be tudnád ajánlani valahová. Azt mondja, elmenne akár egy kávézóba is felszolgálónak.
A szemem égnek fordult. Petra, aki még a saját bögréjét sem viszi ki a mosogatóhoz, majd pincérkedni fog?
– Gábor, nem munkaerő-közvetítő vagyok. Felnőtt nő, keressen állást.
– Csak kérdezősködj egy kicsit. A kedvemért.
Elhallgattam. Ő ritkán kér bármit – de akkor sem magának.
– Rendben. Rákérdezek pár helyen. De semmit nem ígérek.
– Köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád.
A hívás véget ért, bennem pedig ugyanaz az érzés maradt, mint annyiszor: mintha ismét kihasználtak volna.
Este szándékosan tovább maradtam bent. Csak tizenegy körül értem haza. Már a lépcsőházban hallottam a zenét és a hangos nevetést. Fény szűrődött ki az ablakokon.
Amikor beléptem, egyértelmű volt a helyzet. A konyhában Erzsébet, Petra, Gábor és egy számomra ismeretlen, harsány sminket viselő, telt asszony ült. Az asztalon egy üveg konyak, az én kristálypoharaim, felvágottak és sajtok – természetesen az én hűtőmből.
– Jaj, megjött Eszter! – csapta össze a kezét az anyósom. – A barátnőm, Ilona látogatott meg minket. Pár napra itt marad. Ugye nem gond?
Az idegen nő végigmért tetőtől talpig.
– Te vagy a meny? Szép kis darab. Gyere, ülj le közénk, igyál velünk!
Gábor már láthatóan kapatos volt.
– Ülj le, Eszter. Ilona vidékről jött, rég találkoztak anyával.
Nem szóltam. Egyenesen a hálóba mentem. Az ágyamon egy nyitott bőrönd hevert, belőle idegen ruhák lógtak ki. A fésülködőasztalomon ismeretlen kozmetikumok sorakoztak.
Visszamentem a konyhába.
– Ki fog aludni a hálószobában? – kérdeztem nyugodtan.
Erzsébet legyintett.
– Hát Ilona. Ti meg Gáborral elfértek a nappaliban. Nem vagytok grófék.
Gábor félrenézett.
– Gyere ki – mondtam halkan.
A folyosón ráförmedtem:
– Megőrültél? Az én ágyamban alszik egy idegen?
– Anya kérte. Ilonának nincs hova mennie. Csak pár nap.
– És én? Az én szavam nem számít?
– Te jólelkű vagy, kibírod.
Abban a pillanatban egy riadt kisfiút láttam benne, nem férfit.
– Ez már túl sok – mondtam.
Hirtelen megkeményedett az arca.
– Ne kezdd már megint! Elegem van az állandó szemrehányásaidból. A családomról van szó. Azt hívok ide, akit akarok. Ha nem tetszik, el lehet menni.
Megdermedtem.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy menj el, ha nem felel meg! Lehet, hogy a lakás a te neveden van, de én ide vagyok bejelentve. És anyám meg a húgom is élhet a fiával. Te meg a feleségem vagy, nem a főnököm.
Szó nélkül visszamentem a hálóba, felkaptam Ilona bőröndjét, kiraktam a bejárati ajtó elé, majd visszaléptem a konyhába.
– Ilona, a csomagja a folyosón van. A hálószobámba nem költözik be.
Síri csend lett. Erzsébet felpattant.
– Te megőrültél?!
– Ez az én otthonom. Nem hívtam senkit. Mindenki távozhat.
Gábor tántorogva felállt.
– Eszter, elment az eszed?
– Te mondtad, hogy menjek el. Emlékszem rá.
Bezárkóztam a hálóba. A telefonomon azonnal letiltottam azt a bankkártyát, amit Gábor használt. Nem az összes pénzem volt rajta – a nagy részét már korábban áttettem –, de így is jelentős összeg.
Andreának írtam: „Reggel megyek a készpénzért. Legyen több, mint megbeszéltük.” Aztán lenémítottam a készüléket.
Odakint kiabálás, sértett hangok, ajtócsapódás. Végül elcsendesedett a lakás.
Másnap hajnalban ökölcsapások rázták meg a hálószoba ajtaját.
– Eszter! Nyisd ki azonnal!
Fél hét volt. Gábor arca dühös és puffadt, mögötte Erzsébet és Petra leskelődött.
– Miért nem működik a kártya? – rázta a telefont az arcom előtt.
– Letiltottam.
– Micsoda?
– A mai naptól nem használod.
Erzsébet előrelépett.
– Megbolondultál? Miből vásárolunk?
– Dolgozni lehet – feleltem csendesen.
– Nekem holnap időpontom van körmöshöz! – sipította Petra.
– Akkor fizess érte te.
– Ki vagy te, hogy dirigálj? – csattant fel az anyósom.
– Gábor, mondd meg nekik, kié ez a lakás.
– Oldd fel a kártyát – morogta.
– Nem.
Leültem a konyhaasztalhoz.
– Hallgassatok meg. A lakás az enyém, még a házasságunk előtt örököltem. A vállalkozásom szintén korábbi. A számlák az én nevemen vannak. Hozzáférést eddig csak Gábor kapott. Most már ő sem.
– Jogod nincs! – csapott az asztalra.
– De van. És ha kell, ügyvédhez fordulok.
Petra fintorgott, Erzsébet tajtékzott.
– Három hónapja etetlek benneteket – folytattam. – Mostantól vagy beszálltok a költségekbe, vagy elköltöztök.
A vita egyre hevesebb lett. Gábor végül megragadta a vállam.
– Azonnal oldd fel!
A hátam a hűtőnek csapódott. Ekkor a nyitott ajtón keresztül megjelent Mária, az ötödikről.
– Azonnal engedd el! – szólt rá élesen. – Hívjam a rendőrséget?
Gábor elengedett. Mária mellém állt.
– Írj feljelentést, ha kell – suttogta.
Erzsébet sértődötten csomagolni kezdett, Petra utána. Nemsokára elviharzottak.
Gábor az ablaknál állt.
– Elégedett vagy?
– Te az vagy? – kérdeztem.
Hosszú csend után öt ezer forintot adtam neki.
– Ennyi most elég. A többit keresd meg.
Elment bevásárolni. Én rendet akartam tenni a hálóban. Amikor kinyitottam a szekrényt, megfagyott bennem a vér.
A fából készült ékszerdobozom eltűnt.
Anyám smaragd fülbevalója, a nagymamám régi gyűrűje, az aranyláncom – mind benne volt.
– Gábor! – szóltam ki.
– Mi van?
– Hol van az ékszerdobozom?
– Milyen doboz?
– A szekrényben állt.
Vállat vont.
– Fogalmam sincs. Talán máshová tetted.
– Soha nem mozdítom el.
Egymásra néztünk, majd lassan a bejárati ajtóra.
A szekrény előtt álltam, és a szívem a torkomban dobogott. Az a doboz nem csupán aranyat és köveket jelentett, hanem emlékeket, múltat, családot.
– Gyere ide – mondtam halkan, de határozottan Gábornak. – Most azonnal. Meg kell nézned valamit.