A lépcsőházban már félúton jártam felfelé, amikor a lakásajtó közelében meghallottam a tévé tompa zúgását. Nem volt csend odabent. Vagyis megint nem voltam egyedül a saját otthonomban.
A kulcs nehézkesen fordult el a zárban, mintha maga is tiltakozna. Amikor benyitottam, megcsapta az orromat az égett hagyma és valami odaégett étel fojtó szaga. Az előszobában két pár olcsó, kitaposott balerina hevert szanaszét. Nem az enyémek. Az én, fontos megbeszélésekre tartogatott magas sarkúmnak nyoma sem volt ott, ahol hagytam.
– Eszter, itthon vagy? – kiáltott ki Gábor a nappaliból, de még csak fel sem ült a kanapéról.
Nem válaszoltam, hanem egyenesen a konyhába mentem. A látványtól megtorpantam. A saját, mindig tisztán tartott asztalomon – ahol rendszerint tésztát nyújtok a megrendelésekhez – egy zsíros serpenyő állt, az aljára égett tészta maradványokkal. A liszt vastag rétegben szóródott szét a pulton, a padlón ragacsos folt terjengett.
– Jaj, megjöttél? – szólalt meg mögöttem Petra.
Megfordultam. Az ajtófélfának támaszkodva állt, és ráérősen harapdálta az almáját. Az én pólóm volt rajta. Az a puha, tavaly vett darab, amit egy üzleti útról hoztam, és nem volt olcsó.
– Az az enyém – jegyeztem meg halkan, a pólóra nézve.
Petra hangosan roppantott egyet az almán.
– Na és? Gábor mondta, hogy hordhatom. Csak porosodott a szekrényben. Itthon jó lesz nekem.
A hűtőhöz léptem, kinyitottam. A túró, amit a sajttortákhoz vettem, eltűnt. A drága tej, a vaj – mind hiányzott. Pontosan vezettem a készleteket, mert ez nem egyszerű háztartási hűtő volt, hanem a vállalkozásom alapanyag-raktára.
– Hova lett a túró? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom ne remegjen.
– Csináltunk derelyét – vont vállat Petra, és felült egy székre. – Anyu mondta, hogy mostanában drága minden. A tiétekből főztünk, a miénket nem bontottuk meg.
Ekkor belibbent Erzsébet, a háziköntösében, hajcsavarókkal a fején, kezében egy félig kiürült kompótos bögrével.
– Ó, Eszterkém, végre itthon! – csilingelte negédesen. – Vártunk ám, hogy együtt vacsorázzunk.
A mosogató felé néztem. Hegyekben állt a mosatlan. A jó minőségű edényeim vízbe áztatva, bennük odaégett maradékok. Az ablakpárkányon nyitva hevert a neszesszerem.
– A sminkes táskámban turkáltatok? – léptem közelebb. Az alapozóm tubusa összenyomva hevert mellette.
Petra ásított.
– Csak megnéztem, mid van. Mindent aranyáron veszel. Kipróbáltam a rúzsod, de nem áll jól. Fura ízlésed van.
Becsuktam a szemem, és tízig számoltam. Gábor közben előjött a nappaliból, megnyújtózott, megveregette a hasát.
– Na, megjött a feleségem. Van valami kaja? A derelye már unalmas. Anya, Eszter süthetne valamit.
Erzsébet helyeslően bólogatott, és leült az asztalhoz – oda, ahol a rendelési papírjaim hevertek.
– Süthet bizony. Az asszony dolga, hogy etesse az urát. Meg a családját. Nem az, hogy egész nap süteményeket áruljon idegeneknek. Mit fognak szólni? Hogy Gábornak piacos felesége van?
– Nem a piacon árulok – feleltem összeszorított foggal. – Saját cukrászműhelyem van, szerződésekkel, adószámmal.
Az egyik papíron zsíros folt éktelenkedett.
Petra felnevetett.
– Ugyan már, nagy üzletasszony. Csak lehúzod az embereket a drága tortáiddal.
Gábor a telefonját bámulta, mintha semmit sem hallana.
– Gábor – szóltam rá. – Gyere be, beszélnünk kell.
– Most? Írok a srácoknak. Holnap bográcsozás lesz.
– Mikor tettél utoljára pénzt a közös kasszába? – kérdeztem halkan.
Erzsébet a mellkasához kapott.
– Halljátok? Pénzzel támadja a fiamat! Te ki vagy, hogy számon kérd? Itt élsz az ő lakásában, az ő kenyerét eszed!
Megmerevedtem.
– Ez a lakás az enyém. A nagymamámtól örököltem. Gábor csak be van jelentve ide.
Egy pillanatra csend lett. Petra abbahagyta az evést, Gábor felpillantott.
Erzsébet azonban gyorsan összeszedte magát.
– Lehet, hogy papíron a tiéd, de a férfi a ház ura. Te csak itt laksz. Ha nagyon pattogsz, mehetsz, amerre látsz.
– Gábor, mondj már valamit – biztatta Petra.
A férjem ide-oda nézett köztünk.
– Anya, ne így… Eszter, nem erre gondolt.
– Pont erre – vágta rá az anyja. – Inkább süss vacsorát, és ne cirkuszolj. Fáradtak vagyunk az úttól.
Három hónapja jöttek „egy hétre”.
A fürdőszobába menekültem. A polcokon minden elmozdítva. A drága samponom majdnem üres, mellette egy olcsó, szappanszagú flakon. A több hónapra beosztott arckrémemből is jó adag hiányzott.
A tükörbe néztem. Nem dühöt éreztem, hanem valami jeges ürességet.
Visszamentem a nappaliba. Gábor már feküdt, a telefonját görgette.
– El kell költözniük – suttogtam.
– Már megint? A családom. Ne csesztess.
– Felélték az alapanyagaimat, a cuccaimat hordják, nem dolgoznak.
– Anya felnevelt. Nem rakhatom ki őket. Te jólelkű vagy, bírd ki.
Hat hónapja nem volt állása. „Kereste önmagát.” Az én pénzemből.
– A sampon kétezer forint volt – mondtam.
– Ne légy kicsinyes. Van vállalkozásod. Egy család vagyunk.
– Tényleg? Akkor miért csak én dolgozom?
Nem felelt.
A zuhany alatt alig csordogált a langyos víz. A kiürült flakon gúnyosan állt a kád szélén. Eszembe jutott a könyvelőm üzenete: megérkezett egy nagyobb utalás egy kávézólánctól. A bankkártyát, amit Gábor használ, a háztartásra adtam neki. Bizalom volt.
Kilépve láttam, hogy Erzsébet a helyemen ül Gábor mellett, és suttognak. Ahogy beléptem, elhallgattak.
– Jó éjt – mondtam.
– Reggel palacsintát sütsz – szólt utánam Erzsébet. – Petra húsosat szeret. És rendes tejfölt vegyél.
A hálóban leültem az ágy szélére. Egy gondolat zakatolt: szerintük mindenem közös. A pénzem, a lakásom, az időm.
Megnyitottam a banki alkalmazást. Megnéztem az egyenleget. Aztán az ajtóra pillantottam.
És rájöttem: már nem félek. Csak hideg elszántság maradt.
Hajnalban dörömbölésre ébredtem.
– Eszter! Kelj fel! Palacsintát ígértél! – harsogta Erzsébet.
Gábor meg sem moccant. Fél hét volt, vasárnap.
Ajtót nyitottam. Erzsébet sodrófával a kezében állt.
– Petra éhes. Mozogj. Hús nincs, akkor legyen túrós. Bár azt is a süteményeidhez tartogatod.
A konyhában Petra az én telefonomat nyomkodta.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Játszom. Add meg a jelszót, töltenék le valamit.
– Tedd le.
– Fukar vagy. Gábor mondta, hogy dől hozzád a pénz.
Ellenőriztem a készüléket. A könyvelővel folytatott beszélgetés nyitva maradt.
– Elolvastad?
– Láttam, mennyit kaptál. Kétszázezer? És sajnálod tőlünk a bevásárlást?
– Az vállalkozási pénz. Bérleti díjra, adóra, alapanyagra.
Erzsébet közbeszólt a tűzhely mellől:
– Akkor miből éltek? A fiamnak erő kell. Azt mondta, mindig könyörögnie kell egy kis zsebpénzért.
A hálószoba felé néztem. Gábor nem jött ki.
– A pénzügyeink ránk tartoznak – feleltem.
– Az nem normális, hogy így fogod a fiút – csattant fel. – Ő szakadt farmerben jár, te meg százezres táskákkal feszítesz.
– A krémeid is feleslegesek – tette hozzá Petra. – Kipróbáltam, semmit nem érnek.
Nem vitatkoztam. A fürdőbe zárkóztam. Tudtam: dönteni kell.
Mire visszamentem, Gábor már a konyhában ült, ette a frissen sütött palacsintát – az én alapanyagaimból.
– Beszélnünk kell – mondtam.
– Miről?
– Anyádékról. Három hónapja itt vannak. Nem fizetnek, nem segítenek. Ez nem panzió.
– Jaj, ne már – sóhajtott Petra.
– Vagy beszállnak a költségekbe, vagy elköltöznek.
Erzsébet dermedten nézett ránk.
– Hallod, fiam? Kidobna minket.
– Nem az utcára – javítottam ki. – Csak tiszteletet kérek. Fél éve egyedül tartom el a háztartást.
Petra felpattant.
– Mi nem mosogatunk? Tegnap is én csináltam!
A mosogató újra tele volt.
– Most megint az.
Gábor letette a villát.
– Maradnak még egy kicsit. Anya mondta, ha Petra talál munkát, keresnek albérletet.
– Ilyet nem ígértem – vágta rá Erzsébet. – Addig maradunk, amíg jónak látjuk.
Felálltam.
– „Arany” fiad fél éve nem dolgozik – mondtam Gábornak. – És az én pénzemen sörözik.
– Eszter, elég! – csattant fel.
– Ne fogd vissza, mondja csak – felelte az anyja kihívóan.
Ránéztem mindhármukra. Petra gúnyosan mosolygott, Erzsébet harcra készen ült, Gábor ökölbe szorított kézzel hallgatott.
Ez már nem vita volt. Ez állásháború.
– Dolgozni megyek – zártam le. – Este jövök.
– Még nem beszéltük meg! – szólt utánam Gábor.
– De igen – feleltem, és kiléptem.
A lépcsőházban a falnak dőltem. A szívem hevesen vert, de nem sírtam. Eszembe jutott a bankkártya. Le kell tiltani. De előbb előkészítem a terepet.
Beszálltam az autóba, és felhívtam a könyvelőmet, Andreát.
– Szia, Andrea. Meg tudnám oldani, hogy felvegyek három-négyszázezer forintot készpénzben?
A vonal túlsó végén meglepett csend lett.
– Eszter, mire készülsz? Tartalékot akarsz képezni?