…az emberről, és rájön, hogy már nincs min meglepődni.
A cetlit gondosan félbehajtottam, és az asztalra tettem.
Tárcsáztam Erika otthoni számát. Hosszan csengett, aztán egy kattanás jelezte, hogy felvették.
– Halló? – Nem Erika szólt bele. Márk hangja volt. Tehát már hazaért.
– Márk – mondtam nyugodtan. – Elolvastam, amit itt hagytál.
– Ja. – Se zavar, se hezitálás. – Gondoltam, leírom normálisan, hogy legközelebb tudd, min lehet javítani.
– „Normálisan” – ismételtem meg.
– Hát persze. – Olyan hangsúllyal, mintha valami magától értetődőt magyarázna. – Nem sértődsz meg, ugye? Az őszinteség jobb, mint a hallgatás.
Az ablaknál álltam. Március volt, csupasz, fekete ágak rajzolódtak az alacsony, ólomszín ég elé. A lámpaoszlop a szélben enyhén kilengett.
– Márk, szerinted miért volt zaj reggelente?
– Nem tudom… csörömpöltél valamivel.
– Fél hatkor keltem. Puha talpú papucsban jártam. A villanyt sem kapcsoltam fel, amíg ki nem mentem a folyosóra.
Rövid csend.
– Akkor is áthallatszott.
Vártam egy pillanatig, majd tovább kérdeztem:
– Azt is leírtad, hogy kemény a kanapé. Tudod, kié az?
– A tiéd.
– Az édesanyámé volt. A nagymamádé, Anna nénié. Tizenöt éve azon alszom, mert másra nem futotta.
– Kati néni, nem azt mondtam, hogy dobd ki. Csak felsoroltam.
Igen. Csak felsorolta.
– Márk – mondtam lassan, minden szót külön megformálva. – Egy hétig laktál nálam úgy, hogy egy fillért sem fizettél. Főztem rád, mostam utánad, bevásároltam. Külön előfizettem gyorsabb internetre. Vettem egy drága kávét – nekem drága volt –, amit végül ki sem bontottál. Fél hatkor keltem, és lábujjhegyen jártam, hogy ne zavarjalak.
A vonal túlsó végén hallgatás.
– Visszajelzést adni rendben van. De előtte illik azt mondani: köszönöm.
– Hát… – Mintha megbillent volna a hangja, alig észrevehetően. – Köszönöm. Nem rosszindulatból írtam.
– Tudom. Szólj Erikának, hogy hívjon vissza.
Bontottam a vonalat.
Erika fél óra múlva jelentkezett. Addig megmostam az arcom, átöltöztem, és leültem a konyhában a csendre, amit már régen nem hallottam ilyen tisztán. Vizet tettem fel forrni – csak hogy legyen valami mozdulat.
– Kati, kérlek, ne vedd a szívedre – kezdte ugyanazzal a hangszínnel, amelyet gyerekkorom óta ismertem. Pont így beszélt, amikor Márk ötévesen összetörte a kedvenc bögrémet, és el kellett magyarázni, hogy véletlen volt. – Ő ilyen. Nyers. Nem tud finomabban fogalmazni.
– Észrevettem.
– De nem bántani akar. Mindenkivel így beszél. Velem is. Hazajön, és azt mondja: „Anya, elsóztad a levest.” Egyenesen, kertelés nélkül. Nem rosszból.
Az ablak felé néztem. A víz már morajlott a kannában.
– Erika – kérdeztem csendesen –, mondtad már neki valaha, hogy az „elsóztad a levest” elé odaférne egy „köszönöm, hogy főztél”?
Hosszú hallgatás.
– Kati, hát ő…
– Tudom – vágtam közbe halkan. – Különleges.
A vízforraló kattant.
– Megsértődtél – jelentette ki. Nem kérdés volt.
– Nem. Csak megértettem valamit.
– Mit?
– Hogy legközelebb másként döntök.
Csend telepedett közénk. Hallottam a lélegzetét a kagylóban.
– Azt mondta, nagyon otthonos nálad – tette hozzá végül, bűntudatosan.
– Örülök.
– Akkor majd beszélünk.
– Igen.
Letettem, és bementem a szobába.
A kanapé a helyén állt. Felvettem a lepedőket, a mosókádba tettem őket. Megigazítottam a párnát, végighúztam a tenyerem a simára kopott fa karfán. Régi darab, fényesre simított, meleg tapintású – mindig ilyen volt.
Ő már nincs, de a kanapé maradt. Elsőre igazságtalannak tűnik, aztán rájövök: talán ez a rend. Az emberek eltűnnek, amit készítettek, az tovább él.
Leültem.
A piros fedelű kávésüveg ott állt a konyhai polcon, szinte érintetlenül. Márk hozzá sem nyúlt. Háromszáznegyven forintba került. Nem kevés pénz. Majd holnap reggel felbontom, és végre megkóstolom én.
A cetlit újra a kezembe vettem, négyrét hajtottam, és betettem a fiókba a számlák alá, a régi befizetési csekkek közé. Nem emléknek. Emlékeztetőnek: kit nem kell legközelebb vendégül látni.
A konyhában a fogas felé nyúltam a kék csíkos kötényért, amit anyám hordott. A kezem megállt a levegőben. Ma nem.
Odakint a szél hajlította az ágakat. A március sötét és üres volt, még rügyek nélkül. Nálunk a tavasz mindig későn érkezik, április vége felé, amikor az ember már majdnem lemond róla. Tudom ezt, mégis minden évben korábban várom.
Vizet tettem fel. Magamnak. Hét nap után először úgy, hogy nem kellett figyelembe vennem senki más ízlését, igényeit, szokásait.
Előfordult már, hogy mindent megtett valakiért – főzött, igyekezett, alkalmazkodott –, és végül kiderült, hogy ez sem volt elég. Ön mit kezdett ezzel az érzéssel?