Három évig tartott ez az időszak. Kétnaponta mentem hozzá munka után, a vállamon egy táskával, amibe élelmiszert, gyógyszereket tettem, néha pedig valami apróságot is – egy könyvet, egy újságot, csak úgy, hogy legyen mivel elütni az időt. A végére már nem tudott egyedül átsétálni az ágyig, így a kanapén feküdt egész nap. Hol a tévét bámulta, hol elszenderedett, a tekintete mégis mindig ébernek tűnt.
Leültem mellé a kanapé szélére, és beszélgettünk jelentéktelen dolgokról: a szomszédokról, az időjárásról, a gyerekekről. Hallgattam, bólogattam, közben fejben listát írtam: palántát kell venni, nagyobb cserepet keresni. A petúnia végül sosem került földbe.
A válásom után egy egyszobás lakást béreltem a város másik végén. Amikor anya meghalt, átköltöztem az ő lakásába. A kanapé maradt. Tizenöt éve alszom rajta. Kemény, kétségtelen. Én mégis szeretem benne ezt a szilárdságot.
Márk összesen egy hetet töltött rajta.
A krumplit a forrásban lévő vízbe öntöttem, majd szóltam neki, hogy kész a vacsora.
A telefonjával a kezében jött ki a konyhába. Az ablak melletti székre ült le, a jobboldalira, pedig a bal kényelmesebb volt. Enni kezdett anélkül, hogy letette volna a készüléket. Szótlanul evett, a tekintete végig a kijelzőre tapadt.
Amikor befejezte, ugyanúgy a telefonjához fordult. Én leszedtem az asztalt, elmostam a tányérokat, felakasztottam a konyharuhát, és lekapcsoltam a villanyt.
Az ötödik napon elhatároztam, hogy megpróbálok valódi beszélgetést kezdeményezni.
Este, amikor kijött vízért, megkérdeztem, milyen benyomása van a városról. Azt felelte: „Elmegy. Olyan szürke.” Érdeklődtem, járt‑e máshol is az egyetemen kívül.
Azt mondta, egyszer besétált a belvárosba, de nincs ott semmi különös. Mondani akartam, hogy van egy régi parkunk, márciusban is szép, de addigra már töltötte a poharát, és újra a telefonjára nézett.
– Márk – szólítottam meg –, mesélhetnél magadról is. Hogy telnek a napjaid? Milyen az egyetem?
Felpillantott, kissé értetlen arccal, mintha váratlanul érte volna a kérdés.
– Rendben mennek a dolgok – válaszolta röviden. – Tanulok. Semmi gond.
– Barátaid vannak?
– Vannak.
– És barátnő?
– Katalin néni – a hangja enyhén leereszkedővé vált –, miért fontos ez neked?
– Csak érdekel. A nagynénéd vagyok.
Letette a poharat.
– Van barátnőm. Elég ennyi?
– Igen – feleltem.
Visszament a szobába. Kis idő múlva zene szűrődött át a falon.
Ott maradtam a konyhában a teámmal. Kint már sötét volt. Erika azt mondta róla: „csendes fiú, észre sem veszed majd”. Igaza volt. Szinte láthatatlan volt egész héten. Főztem, mostam, reggelente halkan indultam dolgozni. A saját lakásomban jártam‑keltem, mégis idegennek éreztem magam.
Eszembe jutottak a gyerekeim. Ők is ilyenek voltak ebben a korban. Leültek az asztalhoz, egy szavas válaszokat adtak, a telefonjukat nézték. Aztán felnőttek, és egyszer csak maguktól jöttek a beszélgetések: a munkájukról, a gyerekeikről, mindenféle apróságról.
Néha ok nélkül is felhívtak. Talán Márkkal is így lesz egyszer. Lehet, hogy tíz év múlva eszébe jut Katalin néni, és hoz valamit a tengerpartról, megköszöni azt az egy hetet. Bár rögtön el is vetettem a gondolatot. Nem olyan alkat. Ezt az ötödik napra már pontosan tudtam.
Vasárnap ügyeletes műszakba mentem. A gyár ilyenkor csendesebb, kevesebb ember, kisebb zaj. Végigjártam a csarnokot, ellenőriztem, számoltam, aláírtam, amit kellett. Szeretem az olyan munkát, amely szinte magától halad: a kezem teszi a dolgát, a fejem pedig szabadon bolyonghat.
Aznap a gondolataim könnyűek voltak: az unokaöcsém elutazik, a lakás újra elcsendesedik. Visszaköltözöm a kanapéra. Elmegyek Ágneshez is, régen találkoztunk rendesen, mindig csak a munkahelyen futunk össze. Talán beülünk egy filmre, már hónapok óta hív.
Villamossal mentem haza. Az ablakon túl sötét volt, az utcai lámpák fényudvarokat rajzoltak, a lakások ablakaiból meleg fény szűrődött ki. Néztem őket, de nem gondoltam semmi különösre.
A folyosón nem állt hátizsák. A tornacipők is eltűntek. Nem lógott a konnektorból a töltő sem, amelyet az érkezésekor azonnal bedugott, és amelyet minden reggel gondosan kerülgettem.
Az ágynemű szépen összehajtva feküdt a kanapén, szabályos kupacban. Az asztalon egy papírlap hevert.
Felvettem. Elolvastam.
Visszatettem. Kimentem a konyhába, töltöttem egy pohár vizet, a mosogató mellett állva megittam, anélkül hogy leültem volna. Aztán visszamentem, és újra a kezembe vettem a lapot.
Kitépett füzetlap volt, vonalas. A kézírás szabályos, kerek betűk, mintha bevásárlólistát írna. Pontokba szedve álltak a sorok:
„A kávé rossz. A wifi gyenge. A kanapé túl kemény. Reggelente nagy a zaj. Legközelebb jobban készülj a vendég fogadására.”
Harmadszor is végigolvastam.
És bennem minden elcsendesedett. Nem harag volt. A harag forró, éget, mozgásba hoz. Ez másféle érzés volt: hideg és sima, mint amikor az ember hirtelen megért valamit, és tudja, hogy azon már nincs mit magyarázni.