Aznap is igyekeztem úgy mozogni a lakásban, hogy még a parketta se nyekkenjen. A vízforralót is úgy tettem fel, mintha attól félnék, megsértődik a csend. Lefőztem a kávét, bögrébe öntöttem, egy kistányérral lefedtem, hogy melegen maradjon, és az asztalon hagytam. Felvettem a kabátomat.
Ahogy indultam volna, Márk kilépett a konyhába. Póló volt rajta, a haja kócosan meredezett, a fénytől hunyorgott.
– Ez az enyém? – kérdezte a csészére pillantva.
– Igen. Neked készítettem. Jó fajta, direkt azt vettem.
Felemelte, beleszagolt, aztán visszatette.
– Instant.
– Igen – feleltem.
– Én ilyet nem iszom – mondta tárgyilagos hangon, minden él nélkül, mintha csak annyit közölne, hogy nem szereti a halat. – Hozzászoktam a rendeshez. Legalább kapszulás, vagy darálós.
A bögrét néztem, aztán a polcot, ahol a piros fedelű üveg állt. Háromszáznegyven forint volt.
– Kávégépem nincs – válaszoltam csendesen.
– Ja, értem. – Kinyitotta a hűtőt, hosszasan vizsgálgatta a polcokat. – Laktózmentes tej nincs?
– Nincs. Nem tudtam, hogy kell.
– Világos – ismételte. Fogott egy darab kenyeret, és visszament a szobába.
Elindultam dolgozni.
A villamoson próbáltam rendet tenni a gondolataim között. Fiatal még – magyaráztam magamnak. Nem tudja, hogyan kell fogalmazni. Majd belejön.
Aznap a műszakban csomagolásra osztottak be. Egyhangú munka: a kezem tette a dolgát, az eszem közben szabadon bolyonghatott. Ágnes mellettem állt, nyolc éve egy váltásban vagyunk. Ebédszünetben megkérdezte, hogy van az unokaöcsém.
– Megérkezett – mondtam.
– Örülsz neki?
A szendvicsemre néztem.
– Persze – feleltem.
Ágnes csak bólintott. Ő meghallja, ha az „örülök” mögött más is lapul, de sosem faggat. Ezért becsülöm.
Hazafelé a kávé illata jutott eszembe, ahogy reggel felszállt a bögréből. Tényleg jó aromája volt. Kár, hogy én nem iszom. Talán egyszer megkóstolom, csak úgy kíváncsiságból.
A harmadik reggelen Márk fél nyolc körül jött ki a konyhába, amikor én már az ajtónál gomboltam a kabátomat.
– Kati néni.
Megfordultam.
– Reggelente túl nagy a zaj. Nem tudok aludni.
Néztem rá. Fél hatkor keltem. Puha talpú papucsban jártam. A mennyezeti lámpát csak a folyosón kapcsoltam fel. A vízforralót a lehető leghalkabban tettem oda. A táskámat foganként húztam össze.
– Igyekszem, Márk – mondtam.
– Lehetne még halkabban – felelte nyugodtan, magyarázó hangsúllyal, mintha valami magától értetődőt közölne. – Minden mozdulat hallatszik.
Nyeltem egyet. A papucsokról, a sötétről, a visszafojtott léptekről akartam beszélni. Arról, hogy ez az én lakásom. Végül nem mondtam semmit.
– Megpróbálok jobban figyelni – válaszoltam.
Bólintott, és visszament.
Kiléptem a lépcsőházba, becsuktam az ajtót. Pár másodpercig csak álltam odakint. Bent csend volt. Aztán hívtam a liftet.
A fülkében a régi, oldalfalra csavarozott tükörből egy ferdén begombolt kabátos nő nézett vissza rám. Kigomboltam, újragomboltam rendesen. Negyvennyolc éves arc, reggel még tűrhető, estére teljesen elhasználódott.
A gyárban aznap kétszer is újraszámoltam ugyanazt a tételt, mert eltévesztettem. Technológusként nem hibázhatok; az aláírásomon múlik, mehet-e az áru a boltokba. Harmadszorra sikerült csak hibátlanul, akkor tettem rá a nevem.
Tizenkét órás műszak volt. A végére sajogtak a lábaim. A villamoson végig álltam, és az ablak sötét tükrében a saját, kimerült arcomat néztem. Még négy nap – számoltam magamban. Csak négy.
Az internet a negyedik napon került szóba.
Mikor hazaértem, levettem a cipőmet, felakasztottam a kabátot. A szobából halk zene szűrődött ki. A konyhába mentem, elővettem egy lábast.
Márk megjelent az ajtóban.
– Kati néni, ez a net borzasztó lassú.
– Érkezésed előtt emeltem a sebességen – mondtam, miközben vizet engedtem. – Külön fizetek érte.
– Így is akadozik. Nekem dolgoznom kell rajta rendesen.
– Ha előre tudom, rákérdezek egy még magasabb csomagra.
– Jó, legközelebb számolj vele – felelte, és visszament a laptopjához.
Letettem a lábast a tűzhelyre, néztem, ahogy a gáz lángja fellobban.
„Legközelebb számolj vele.” Négy napja lakott nálam. Az én krumplimat ette, az én ágyneműmben aludt, az én lakásomban, amit az ő érkezése előtt tetőtől talpig kitakarítottam. És azt mondta: számoljak vele.
Hámozni kezdtem a krumplit. A mozdulat gépies volt: kés, héj, víz, következő darab.
A tekintetem a nappaliban álló kanapéra esett.
A kanapé anyától maradt rám. Széles, nehéz darab, magas támlával. „Ez egy életre szól” – szokta mondani, végighúzva a kezét a fa karfán. Sokáig betegeskedett, és az utolsó években már ez a kanapé lett számára a világ közepe. Ott feküdt rajta nap mint nap, és onnan nézte a szobát, mintha az tartaná össze körülötte az időt.