A cetli a konyhaasztal közepén hevert. Pont oda tette, ahol biztosan észreveszem, a sótartóval leszorítva, nehogy a huzat arrébb sodorja. Kabátban álltam az ajtóban, a táskám még a vállamon lógott, és mozdulatlanul bámultam a papírdarabot.
Márk elment.
Ezt már akkor tudtam, mielőtt egyetlen lépést is tettem volna az asztal felé. A nappali kisszekrényéről eltűntek a nagy, fehér fejhallgatók. Az előszobában nem álltak ott a sportcipői. A hosszabbító, amit érkezésekor azonnal kihúzott az ablak melletti konnektorig, gondosan feltekerve hiányzott a helyéről. A lakás üres csendje más volt, mint az elmúlt napoké.
Hét nap. Először örömmel számoltam őket, aztán türelmesen, végül valami nehezen megnevezhető, fáradt érzéssel.
Két ujjal emeltem fel az üzenetet, mintha egy idegen nyújtotta volna át.
Márk Erika fia, a nővéremé. Erika mindig azt mondogatta róla: „a mi fiunk különleges”. Sokáig azt hittem, ez dicséret. Talán okos. Vagy érzékeny. Vagy egyszerűen csak más, mint a többiek.
Öt éve nem láttam, azóta a nyár óta, amikor családostul jöttek, és ő szinte végig a telefonját nyomkodta, fel sem nézve. Akkor tizennégy volt – kamasz, gondoltam, ez természetes.
Februárban hívott fel Erika. Azt mondta, Márk egyetemi konferenciára érkezik a városunkba, és nincs hol megszállnia. Rávágtam: persze, jöjjön. Gondolkodás nélkül. A húgom fia, tizenkilenc éves, idegen helyen, ismerősök nélkül.
Van egy kihúzható kanapém, egy külön szoba, és időm is. A válás óta a gyerekek kirepültek, a lakás régóta túl tágas egy embernek.
– Katalin, nagyon köszönöm, nagy segítség – mondta Erika. – Csendes fiú, észre sem fogod venni.
Úgy döntöttem, valóban nem „veszem majd észre”, és készülődni kezdtem.
Az első napot vásárlással töltöttem. A közeli boltban telepakoltam a kosarat: joghurt, tojás, felvágott, sajt, túró, friss kenyér. A kassza felé menet eszembe jutott a kávé, visszafordultam. Hosszasan néztem a polcot. Én egyáltalán nem kávézom – megfájdul tőle a fejem –, így fogalmam sincs, melyik számít jónak.
Leemeltem egy közepes árút, majd visszatettem. Végül egy drágább, üveges kiszerelésű mellett döntöttem, piros fedéllel. Háromszáznegyven forint száz gramm. Nekem ez sok. A konzervgyárban dolgozom technológusként, váltott műszakban, nem dúskálok a pénzben. De ha az unokaöcsém öt évente egyszer jön, legalább tisztességes kávé várja.
Egy másik üzletben, pár utcával arrébb még kétféle kekszet is vettem – nem tudtam, melyiket szereti –, és egy doboz konzervkukoricát, „biztos, ami biztos” alapon. A fiatalok mindenfélét esznek.
Este felhívtam az internetszolgáltatót. Kértem, hogy emeljék a sebességet. Havi kétszáz forinttal lesz több, mondták. Legyen – feleltem. Tanulnia kell, ne akadozzon a kapcsolat.
Friss ágyneműt húztam a kanapéra, ráterítettem egy meleg plédet: március van, éjjel még hideg. Magamnak a konyhában állítottam fel az összecsukható ágyat.
Március kilencedikén, hétfőn mentem ki elé az állomásra.
Nagy hátizsákkal és kerekes bőrönddel szállt le a vonatról. A fejhallgató a nyakában lógott, a tekintete a telefon kijelzőjére tapadt. Csak a kijáratnál emelte fel a fejét, mintha egy feliratot keresne, és amikor meglátott, biccentett. Odaléptem, megöleltem. Ő egyenes háttal állt, a táskát le sem vette. Röviden, kétszer megpaskolta a hátamat, idegen udvariassággal.
– Szia, Katalin néni – mondta, és már húzódott is el.
– Márk. – Végigmértem. Magas lett, vékony, öt év alatt megnyúlt. – Hogy telt az út?
– Rendben.
Már vissza is nézett a telefonjára, a fejhallgatót a fülére tette. Én húztam a bőröndöt. Fél lépéssel előttem haladt, így végig a tarkóját és a fehér pántokat láttam.
A villamoson próbáltam beszélgetni. Az egyetemről kérdeztem – „jó”. A konferenciáról – „holnap kezdődik”. Erikáról – „dolgozik, minden oké”. Aztán ismét a képernyőre meredt, én pedig az ablakon túl kavargó, latyakos márciusi havat figyeltem.
Otthon megmutattam a szobát, a hűtőt, a fürdőszobai törölközőket, az előszobai fogast. Szórakozottan bólogatott. Amint meglátta az ablak melletti konnektort, már húzta is elő a töltőt a táskájából.
– Mi a wifi jelszó? – kérdezte, hátra sem nézve.
Bediktáltam. Pár másodperc, egy elégedett bólintás, és már ült is a kanapén, laptoppal az ölében.
Én a konyhába mentem vizet forralni.
Az első reggelre a frissen főtt kávé illata miatt emlékszem. Korán keltem, ahogy mindig. Próbáltam nesztelen maradni: puha talpú papucsban jártam, nem kapcsoltam villanyt, és minden mozdulatomat visszafogtam, hogy ne zavarjam a vendégemet.