Zoltán próbált ellenállni, sarkát a lépcső élébe akasztotta, kapkodva nyúlt Katalin csuklója felé, de a fülébe hasító fájdalom minden mozdulatát megbénította. Ahányszor megfeszült, éles, vakító lüktetés szaladt végig a fején. Végül görnyedten, szinte térden csúszva engedelmeskedett.
— Férfinak nevezed magad? Inkább élősködő vagy — vetette oda Katalin, miközben átvonszolta a küszöbön. — Azt hitted, két gyenge nővel állsz szemben? Hogy lehet üvölteni, fenyegetőzni, és majd tálcán hozzák, amit akarsz?
Kihúzta a lépcsőházba. Zoltán füle már lilás-vörösben játszott.
— Jól vésd az eszedbe ezt a percet — nézett bele keményen a szemébe. — Ha még egyszer a lányom közelébe mész, ha felhívod, üzensz neki, vagy a behajtó cimboráidat küldöd rá, utánad megyek. És akkor nem csak a füled bánja. Harminc évig dolgoztam a gyárban, nem egy hozzád hasonlót tettem helyre. Világos?
— Vi-világos… — nyögte ki Zoltán, könnyei nemcsak a fájdalomtól csorogtak.
Katalin hirtelen elengedte, majd egy határozott lökéssel előre taszította. Zoltán megbotlott a lépcsőn, és végignyúlt a hideg kövön.
— A holmiját! — szólt hátra a lányának.
Eszter felkapta az előszobában várakozó bőröndöt és sporttáskát, és kirúgta őket az ajtón. A bőrönd csattogva pattogott lefelé a fokokon, a táska tompán Zoltán hátára esett.
— A kulcsokat azonnal! — csattant fel Katalin.
Zoltán reszkető kézzel turkált a zsebében, előhúzta a kulcscsomót, és a küszöb elé ejtette.
— Ezt még megbánjátok… — sziszegte, miközben a sajgó fülét tapogatta.
— Tűnj el! — lépett felé Katalin, mire a férfi ijedten kapkodni kezdte a cuccait.
Az ajtó becsapódott. A zár egyszer, majd még egyszer kattanva fordult el, végül a biztonsági retesz is a helyére csúszott.
Katalin hátát az ajtónak vetette, és mélyet sóhajtott.
— Na, ennyi — mondta nyugodt hangon, miközben eligazította a haját. — Ideje volt már.
Eszter tágra nyílt szemmel bámulta.
— Anya… ugye nem szakítottad le a fülét?
— Nem. De jó darabig emlékezni fog rá. Szépen elszíneződik majd, és minden tükörbe nézésnél eszébe jut ez a nap.
— De hát… elvitte a pénzt. És adósságot csinált — roskadt le Eszter a kis puffra.
— A pénz pótolható. A lakásod és a méltóságod viszont nem. Az adósság az ő keresztje. Nagy üzletembernek képzelte magát, most bizonyítson.
Katalin a konyha felé indult.
— Tedd fel a vizet teának. Ha van egy kevés konyak, azt is előveheted. Ránk fér.
Három nap telt el, és Zoltán mintha felszívódott volna. A telefonja néma maradt. Eszter az anyja tanácsára beadta a válókeresetet.
A negyedik napon csöngettek. Eszter a kukucskálón át meglátta Márkot, Zoltán barátját és a „forradalmi” baromfiprojekt lelkes ötletgazdáját. Harcias képet vágott.
— Zoltán nem tudott jönni, balesetin van — kezdte, amikor Eszter a láncot rajta hagyva résnyire nyitotta az ajtót. — Súlyos sérülést okoztatok neki. Feljelentést teszünk! És követeli a részét a műszaki cuccokból. A laptopot, a játékkonzolt!
Eszter válaszolni készült, de a szobából kilépett Katalin. A kezében egy súlyos, profi hajszárító volt, amellyel az imént szárította a haját. A markában azonban inkább tűnt fegyvernek, mint háztartási eszköznek.
— Ki az? — kérdezte hangosan.
Márk, amint meglátta a rettegett anyóst, akiről Zoltán akadozva mesélt, önkéntelenül hátrált egy lépést. A barátja feldagadt füle épp elég figyelmeztetés volt; nem vágyott rá, hogy személyesen tapasztalja meg Katalin „technikáit”.
— Én… Zoltán dolgaiért jöttem — halkult el a hangja.
— A holmiját három napja kidobtuk. Ha nem vitték el a kukások, ott keresd. Ami a feljelentést illeti: tessék csak. Csakhogy van egy felvételünk az előszobából, amin a barátod életveszélyesen fenyegetőzik és vagyont követel. Hanggal együtt. Mi is megtesszük a magunk lépéseit. Csoportos zsarolásért. Ugye, te is benne voltál, Márk?
Blöff volt. Kamera sosem volt felszerelve. Márk azonban erről mit sem tudott. Csak annyit érzékelt, hogy Zoltán bajban van, pénz nincs, a bérelt raktár díját fizetni kellene, a hűtőberendezések pedig úton vannak, és követelik az előleget.
— Hagyjatok már… — morogta.
— Add át Zoltánnak az üdvözletemet. És mondd meg neki, vigyázzon a másik fülére is. A szimmetria fontos — mosolyodott el Katalin.
Márk sarkon fordult, és szinte futva tűnt el a lépcsőn. A „nagy vállalkozás” hívei gyorsan szétszéledtek, amikor valódi ellenállásba ütköztek.
Aznap este Eszter Rékától, közös ismerősüktől hallotta a híreket. Zoltán egy barátja autójában alszik, mert albérletre nincs pénze. Azok, akiktől az előlegre kölcsönkért, egyre türelmetlenebbek. A hűtőket megpróbálta visszamondani, de komoly kötbért vontak le. A magát zseninek tartó szervező végül fedél és tartalék nélkül maradt, feldagadt füllel.
Eszter az íróasztalánál ült. Előtte egy apró kék cinege preparált teste, amelyen éppen dolgozott. Finom, precíz munka volt: visszaadni a szépséget annak, ami már mozdulatlan.
Ránézett az ujjaira. Erősek, biztosak — mesterműhelyhez szokott kezek. Ezekkel képes életet lehelni a tárgyakba. És ha kell, ugyanígy meg is védi, ami az övé.
A konyhából Katalin halk dúdolása hallatszott, vacsorát készített.
A félelem elillant. Eszter rájött valamire: a harag nem mindig romboló. Néha hajtóerő. Segít megszabadulni attól, ami visszahúz, és lendületet ad az emelkedéshez.
Csipesszel óvatosan eligazította a madár szárnyán egy tollat. A cinege szinte késznek tűnt, mintha mindjárt felröppenne.
— Repülj — suttogta. — Mi boldogulunk.
Zoltán nem tért vissza többé. Egy hónappal később kimondták a válást. Nem jelent meg a tárgyaláson, csak egy dühös levelet küldött, amelyben a lakásfelújítás költségeinek megosztását követelte. A bíró azonban áttanulmányozta az ingatlanpapírokat, meghallgatta Katalin — némileg kiszínezett — tanúvallomását, és elutasította a keresetet. A perköltséget Zoltánra terhelték.
A tervezett baromfitelepből nem lett semmi. A kiszemelt helyen rövidesen egy patika nyílt.
Az élet ment tovább — csendesebben, tisztábban, igazságosabban.