— Feltételt szabtam neked, Eszter! — harsogta Zoltán, a hangja élesen csattant a konyha csempéin. — Nem hallod, amit mondok? Ennyire értetlen vagy, vagy csak játszod az eszed?
— Ne üvölts velem — felelte Eszter fáradtan. — Már mindent elmondtam.
— A „mindent elmondtam” nem fizeti ki a számlákat! — csattant fel a férfi. — Kifizettem a foglalót az üzlethelyiségre! Leszerveztem a beszállítókat! Emberek várják a pénzüket! Felfogod, hogy ezzel tönkreteszel?
— Foglalót? Miből? — kérdezett vissza a nő hitetlenkedve. — A számlánkon csak a nyaralásra félretett pénz volt.
— Onnan vettem el! — vágta rá Zoltán. — Sőt, még kölcsönt is kértem Márktól! Mert én legalább cselekszem, nem toporgok egy helyben a szerencsétlen madaraiddal! Most figyelj ide.
Katalin a folyosó falához simulva megdermedt. A mellkasa alig emelkedett, nehogy zajt csapjon.
— Két lehetőség van — folytatta Zoltán, és a hangjába nyílt fenyegetés költözött. — Eladjuk ezt a lakást. Veszünk egy garzont egy épülő házban, még az alapozásnál, addig albérletbe megyünk. A különbözetet megkapom, befektetem. Egy év múlva visszaadom kamatostul.
— Ez őrültség — mondta Eszter halkan, de határozottan. — Albérletben tengődni, várni egy gödröt, amiből talán soha nem lesz ház? Csak azért, hogy csirkéket árulj? Nem.
— Akkor jön a második verzió. Ultimátum — felelte a férfi. — Holnap elmegyünk a közjegyzőhöz és aláírjuk az adásvételit, vagy beadjuk a válópert. Nem fogok együtt élni egy nővel, aki visszahúz. Dönts most.
Súlyos csend telepedett a lakásra. Katalin még a hűtő egyenletes zúgását is hallotta. Lelki szemei előtt megjelent a lánya arca — valószínűleg elsápadva, ahogy mindig, ha feszült volt.
— Válás — mondta ki Eszter tisztán. — A válást választom. Nem adom fel a jövőmet a te nagyravágyásod miatt.
Valami nagyot csattant, mintha ököl csapódott volna az asztalba.
— Te… — Zoltán lenyelte a káromkodást. — Jól van! Menj csak! Azt hiszed, nélküled elveszek? Majd találok olyat, aki megbecsül! Te meg itt rohadsz a kitömött jószágaiddal! És ne feledd, ami közös, annak a fele az enyém! Viszem a műszaki cuccokat, a bútorokat is!
— A lakás az enyém — vágott vissza Eszter. — Örökség, nem képezi a közös vagyon részét. A vízforralót és a kanapét nyugodtan elviheted.
— Megcsinálom a szerencsémet! — ordította Zoltán. — Egy órán belül eltűnök innen!
— Annál jobb — felelte a nő, és felállt. — Pakolj.
Katalin nesztelenül visszahúzódott a vendégszobába, amely egykor az édesanyjáé volt. Óvatosan résnyire hagyta az ajtót. Idő kellett, hogy feldolgozza a hallottakat. A virágot hozó, udvarias veje valójában kicsinyes és kapzsi zsarnok volt. Sarokba szorította a lányát, elköltötte a közös megtakarításukat, és még fenyegetőzött is.
Forró indulat lobbant benne, de nem hisztérikus, hanem hűvös és számító. Hosszú évekig dolgozott főtechnológusként egy üzemben, férfiakat irányított, akik nála idősebbek voltak. Tudta, hogyan kell helyretenni az elszemtelenedetteket.
A folyosón csapkodás hallatszott. Zoltán lihegve rángatta elő a bőröndöt, ajtókat vágott be, ruhákat hajigált.
— Hol az útlevelem, Eszter? — kiáltotta. — Eldugtad, hogy maradjak? Ne is álmodj róla!
— Az előszobai polcon van. Nézz a szemed elé — felelte a nő kimerülten.
— Még megbánod! — hergelte magát tovább a férfi. — Bíróságra rángatlak! Kifizettetem veled a felújítást! Tapétáztam, konnektort cseréltem!
Eszter kilépett a folyosóra, és ekkor meglátta az anyját az ajtóban.
— Anya? — suttogta.
Zoltán felkapta a fejét. Az arca vöröslött a dühtől.
— Katalin? Maga… mióta van itt?
— Elég régóta ahhoz, hogy képet kapjak a vállalkozó szelleméről — felelte higgadtan az asszony, majd a folyosó közepére lépett, elállva az utat. Egyenes tartása tekintélyt sugárzott.
— Annál jobb! — vágta rá Zoltán. — Hallotta? A lánya rombolja szét a családot! Én üzletet építenék, ő meg ragaszkodik ezekhez a falakhoz!
— Hallottam. Eszter nemet mondott. Az ultimátum második fele lép életbe — felelte Katalin karba tett kézzel. — Elköltözik. Most.
— Már pakolok! Ne dirigáljon! Ideiglenesen be vagyok jelentve, jogom van itt lenni!
— A zsarolással elvesztette ezt a jogot. Gyorsabban. Öt percet kap.
— Menjenek a fenébe! — rúgott bele a táskájába Zoltán. — Visszajövök ügyvéddel! Minden bevert szögért fizetni fognak!
A cipős polc felé kapott, mintha dühében a falhoz vágná az egyik bakancsot.
— A berendezéshez ne nyúljon — mélyült el Katalin hangja.
— Mit csinálna, maga vén… — förmedt rá a férfi, akiből eltűnt minden gátlás. — Álljon arrébb, különben fellököm!
Előrelépett, és meglendítette a karját, hogy félresöpörje az útból.
Ez végzetes tévedés volt.
Eszter felsikkantott, de mozdulni sem maradt ideje. Katalin nem hátrált. Egy gyors, takarékos mozdulattal megragadta Zoltán csuklóját, a másik kezével pedig felnyúlt a fejéhez. Ujjai vasmarokként zárultak a férfi fülének felső részére.
Nem pusztán megragadta — pontosan tudta, hová kell nyúlni. A fülkagyló felső ívét kapta el, majd hirtelen lefelé és maga felé csavarta.
— Áááá! — üvöltött fel Zoltán, a fájdalom szinte megbénította.
Katalin arca rezzenéstelen maradt. Erősen maga felé húzta, lefelé kényszerítve, míg a férfi kénytelen volt meghajolni.
— Mit mondott az előbb? Fellök? — kérdezte halkan, a vörösödő arcába nézve. — Kit lök fel, te kölyök?
Még erősebben csavart rajta. A porc reccsent. A közel kilencvenkilós férfi lábujjhegyre emelkedett, hogy enyhítse a kínzó nyomást.
— Engedjen! Fáj! Engedjen el!
— Még egy sértés, és letépem — válaszolta nyugodtan Katalin. — Eszter, nyisd ki az ajtót.
A lány szinte gépiesen tárta szélesre a bejárati ajtót. A lépcsőház csendes volt.
— Indulj — utasította Katalin, és a csavarást nem enyhítve a kijárat felé kezdte terelni a vejét.