Eszter lassan letette a telefont az asztalra. Nem ringatta magát illúziókba, tudta, hogy csodák ritkán történnek, mégis motoszkált benne egy halvány remény. Ha végre a saját otthonukban élhetnének, talán Zoltán indulatai is csillapodnának. Nem kellene többé albérletre költeniük, maradna pénzük másra, és talán nem érezné úgy, hogy az egész világ ellene dolgozik.
Ilona két hónappal később, álmában ment el. Csendesen, különösebb szenvedés nélkül. A temetés szerény volt, de méltóságteljes. Katalin mindössze két napra érkezett, tetőtől talpig feketében, feszes tartással, mégis vörösre sírt szemmel. Zoltán nem jelent meg a búcsúztatón. Azt mondta, sürgős leltár van a munkahelyén, ám Eszter pontosan tudta: egyszerűen nem akarta a hétvégéjét „temetői hangulatban” tölteni.
A tor után, amikor a rokonok elszivárogtak, Katalin félrehívta a lányát Ilona konyhájába.
– Itt vannak az iratok – mondta halkan. – Ahogy megígértem, lemondtam a rám eső örökségről a javadra. A lakás mostantól teljes egészében a tiéd. Intézd el a tulajdonjog bejegyzését, és költözzetek be. Elég volt az albérletről albérletre vándorlásból.
Eszter szeméből kibuggyantak a könnyek. Nem az ingatlan miatt sírt, hanem a hetek óta felgyűlt feszültség és az anyai hűség súlya alatt roskadt meg benne valami.
Zoltán reakciója azonban egészen más volt, mint amire számított. Nem ölelte magához, nem suttogta, hogy most végre minden rendbe jön. A tekintetében az a nyugtalan, lázas fény gyúlt ki, amitől Eszter gyomra mindig görcsbe rándult.
– Hány szobás? Belváros? – kérdezte szinte azonnal.
– Kétszobás. Régi, polgári lakás. Jó környéken, csendes utcában.
– Kétszobás… – morfondírozott, fejben számolgatva. – Ezek most nagyon mennek. Magas belmagasság, vastag falak. Kincset érnek.
Egy hét múlva már ott laktak. A lakás felújításra szorult, de tágas volt, világos és – ami a legfontosabb – a sajátjuk. Eszter azt hitte, most végre fellélegezhetnek. Az öröm azonban alig tartott tovább egy estét.
Zoltán bejárta a helyiségeket, kopogtatta a falakat, próbálgatta az ablakokat, mintha szakértői szemmel mérné fel az „állományt”.
– Tudod, mire jutottam? – fordult Eszterhez. – Ketten vagyunk, ez túl nagy nekünk. A rezsi is húzós lesz.
– Teljesen átlagos méret – felelte Eszter. – És terveztük a gyereket is, emlékszel?
– Gyerek? Az még odébb van. A vállalkozást most kell meglépni. Márk szerint most a legjobb az időzítés. A beszállítók kedvezményt adnak az első nagyobb csirkehús-rendelésre.
Eszter kezében megdermedt a könyv. Egy bonyolult restaurálási munkán dolgozott – egy régi kitömött sas helyreállításán a megyei múzeum számára –, és minden idegszálával a csendre vágyott, nem újabb ábrándokra.
– Mire célzol?
– Arra, hogy eladjuk a lakást! – csattant fel Zoltán, hangja visszaverődött az üres falakról. – Veszünk egy kisebb garzont, a különbözetet pedig befektetjük. Beindítjuk az üzletet!
Esztert hideg csalódás járta át.
– Nem.
– Hogyhogy nem? Ez életünk lehetősége! Nem kellene többé számolgatni a forintokat! A magam ura lennék!
– Ez az egyetlen biztos pont az életemben – felelte Eszter halkan, de határozottan. – Ilona és anyu azért hagyták rám, hogy legyen hol élnem. Nem azért, hogy kockára tedd egy csirke-nagyker miatt.
– Szóval „a te lakásod” – húzta össze a szemét Zoltán. – Ha gond van, akkor család vagyunk, de ha vagyonról van szó, már külön számít?
Aznap este végül elcsendesedett a vita, de csak felszínesen. Zoltán attól kezdve módszeresen győzködte. Táblázatokat nyomtatott, üzleti terveket mutogatott a laptopján, sikertörténeteket játszott le.
– Nézd, Bence egy hónap alatt autót vett a büféjéből! Mi meg itt ülünk, mint egy kriptában!
Eszter próbált kitartani. Látta, hogyan keményedik meg a férje arca minden elutasításnál. A sértettség lassan dühvé érett benne.
Egy este, amikor hazaért, ismeretlen férfit talált a konyhában Zoltán mellett. A vendég kopott zakót viselt, aktatáskát szorongatott.
– Ő Attila, ingatlanközvetítő – mondta Zoltán fel sem állva. – Speciális ügyekre szakosodott. Azt mondja, most csúcson a piac, de hamarosan eshetnek az árak. Ha gyorsak vagyunk, komoly összeget kaphatunk.
Eszter lassan levette a kabátját.
– Kérem, menjen el – mondta nyugodtan, az idegenre nézve.
– Tessék? – pislogott Attila.
– Azonnal hagyja el a lakásomat.
– Ne csináld már! – pattant fel Zoltán, feldöntve a széket. – Csak tájékozódunk!
– Az utcán tájékozódj. Ez az én tulajdonom. Nem járultam hozzá az eladáshoz, és nem is fogok. Ha még egyszer idehozol bárkit, zárat cserélek.
A közvetítő, aki érezte a levegőben vibráló feszültséget, gyorsan összeszedte a papírjait, és sietve távozott, valamit motyogva a „családi félreértésekről”.
Zoltán vörös fejjel állt a konyha közepén.
– Megaláztál.
– Te hozod magad ilyen helyzetbe – felelte Eszter. – Mindent feltennél egy bizonytalan tervre.
– Ez nem hóbort! Ez lehetőség! Te csak a kényelmedet véded! És én? Én belerokkanok ebbe a munkába!
– Akkor vegyél fel hitelt – mondta Eszter. – Ha hiszel benne, vállald a felelősséget.
– Fedezet nélkül nem adnak! A lakás kell biztosítéknak! Írd alá a hozzájárulást!
– Soha.
Aznap éjjel külön aludtak. Eszter bezárta maga mögött a hálószoba ajtaját, és először életében félelmet érzett attól az embertől, akivel egy ágyban osztozott. Hallotta, ahogy Zoltán fel-alá járkál, telefonál.
– Igen, Márk, makacs… De megoldom… Rendeld csak a hűtőket… Mondtam, elintézem!
Eszter a sötétben feküdt, nyitott szemmel. Zoltán már elköltött fejben olyan pénzt, ami nem is létezett. Döntött helyette. Ez nem egyszerű vita volt – ez árulásnak tűnt, tisztának és könyörtelennek.
Katalin váratlanul toppant be néhány héttel később, útban a férje újabb kiküldetése előtt. Nem szólt előre, meglepetést akart. Megvoltak a kulcsai, amelyeket Eszter még régen adott neki „biztonság kedvéért”.
Halkan lépett be, letette a táskáját az előszobában. A konyha felől hangok szűrődtek ki. Az ajtó résnyire nyitva állt. Zoltán beszélt – élesen, emelt hangon, mintha éppen elveszítené a türelmét.