— Már megint oda készülsz? — kérdezte Zoltán anélkül, hogy elszakította volna a tekintetét a tévéről. A hangjában ott csengett az a fémes él, amitől Eszter gyomra minden alkalommal görcsbe rándult.
— Péntek van. Ki kell cserélnem a nagyi ágyneműjét, és főznöm kell neki a hétvégére. Tudod, a gondozó csak hétköznap délelőtt jár.
Eszter felhúzta a táskája cipzárját, ellenőrizte, megvannak‑e a kulcsai. Igyekezett nyugodt maradni, mintha nem érezné a levegőben vibráló ingerültséget. A bérelt egyszobás lakás falai között ez a feszültség évek óta gyűlt, mint a por a régi tapétán.
— Másoknál a péntek este a családról és a pihenésről szól — fordult végre felé Zoltán, fürkésző, bizalmatlan pillantással. — Nálad meg örökös rohanás: munka, aztán ez az otthoni „kórterem”, végül kidőlsz, mint egy zsák. Mikor láttalak utoljára nem köpenyben vagy ebben a kabátban?
— Ilona nem „kórterem”, hanem a nagymamám. És egyedül van. Anya csak egy hónap múlva tud hazajönni, Gábornak most futnak a megrendelései, nem tudnak mindent félretenni.
— Persze, anyukád az új férjével valahol a tengerparton intézi az ügyeit, te meg biliket ürítesz. Kényelmes felállás, mit ne mondjak. És én? Üljek itt egyedül, és főzzek magamnak?
— Főztem zöldségragut, ott van a hűtőben.
— Ragu… — húzta el a száját. — Mondd csak, biztos, hogy tényleg a nagyihoz jársz? Nem lehet, hogy akad ott valaki más is? Feltűnően sokszor alszol ott.
Eszter egy pillanatra megdermedt. Nem először kapta meg ezt a vádat, de minden alkalommal úgy hasított belé, mint egy tüske. Mély levegőt vett, hogy visszanyelje a sértettséget.
— Komolyan kérdezed? Egy fekvő beteget mosdatok, etetek, pelenkázok. Ha gondolod, gyere el, és fordítsd át velem. A derekam már alig bírja.
Zoltán csak legyintett, és visszafordult a képernyő felé, ahol egyenruhás figurák rohangáltak.
— Kösz, nem. A te rokonságod, oldd meg. Én erre nem vállalkoztam. Vannak saját terveim.
— Mifélék? Megint Márkkal rajzolgattok szalvétára újabb nagy üzleti álmokat?
A férfi hirtelen felült, a távirányító koppant az asztalon.
— Hagyd békén Márkot! Ő legalább tesz valamit, pörög-forog. Már kiépített egy ügyfélkört, az egészséges étkezésből akar megélni. Én meg robotolok másnak aprópénzért. Ha kapnék egy esélyt…
— Esélyre mindenkinek szüksége van — vágott közbe Eszter halkan, de határozottan. — Csakhogy most más a fontos. Lakásra gyűjtünk, emlékszel?
— Lakáshitel, húsz év rabság! A vállalkozás viszont szabadság. A baromfifeldolgozó franchise‑t kínál, kész koncepcióval. Csak helyiség és felszerelés kell. Csirkehúsra mindig lesz kereslet.
Eszter lehunyta a szemét. Ugyanaz a kör, hónapok óta. Zoltán fejében már készen állt a „csirkekirályság”, miközben minden ellenérv lepattant róla.
— A környéken öt nagyáruház van. Ki venne nálad fagyasztott árut? Ez komoly kockázat.
— Soha nem hiszel bennem. Szép kis feleség vagy. Menj csak a nagyidhoz.
Eszter válasz nélkül felkapta a táskáját, és kilépett a lépcsőházba. Az ajtó halkan csukódott mögötte. Odakint nyirkos, hideg novemberi este fogadta. Inkább bebújt volna egy takaró alá forró teával, de Ilona várta.
A nagymama lakását gyógyszerszag és régi könyvek illata lengte be. A berendezés mintha megállt volna a nyolcvanas években: fényesre lakkozott szekrénysor, faliszőnyegek, vitrinben kristálypoharak. Eszter a hálószobába sietett. Az apró termetű idős asszony magas ágyon feküdt, a mennyezetet nézve.
— Eszterkém? — suttogta alig hallhatóan.
— Itt vagyok, nagyi.
Az este teendőkkel telt: tisztába tétel, óvatos átmozgatás a felfekvések elkerülésére, kanalanként beadott híg kása. Ilona néha mesélni próbált, de összekeverte az éveket és neveket.
— Katalin hívott? — kérdezte váratlanul tiszta pillanatában.
— Igen, üzent. Amint tudnak, jönnek Gáborral.
Az idős asszony hirtelen erősebben szorította meg Eszter csuklóját.
— A lakást… ne hagyd kicsúszni a kezedből. Az anyád könnyelmű. Neked biztos fedél kell. Megígérte.
— Ne aggódj, minden rendben lesz — simogatta meg Eszter, majd lefektette pihenni.
A szomszéd szobában a keskeny kanapén próbált aludni, de nem jött álom a szemére. Zoltán gyanúsítgatása újra és újra visszhangzott benne. Nappal a múzeumban dolgozott preparátorként — különös mesterség, amely precizitást, hidegvért és türelmet kíván. Elpusztult állatoknak ad vissza formát, mintha élet költözne beléjük. Néha úgy érezte, a házasságával is ugyanezt teszi: a külsőt igyekszik megőrizni, miközben belül már rég kihűlt valami.
Másnap Katalin telefonált.
— Kicsim, hogy van anya?
— Az állapota nem romlott. Az orvos szerint stabil, de nagyon gyenge. Mikor jöttök?
— Most nem tudunk elszabadulni. Gábor új munkát kapott, muszáj itt maradnunk. Tarts ki még egy kicsit. A lakás úgyis a tiéd lesz. Megbeszéltük: nekünk elég a saját házunk, te pedig megérdemled, hogy biztonságban legyél. Te gondozod, te örökölsz.
— Nem a lakásért csinálom.
— Tudom, drágám. De legyen rend a dolgokban. A papírok előkészítve, amint hazaérek, intézzük az ajándékozást. Vagy ha az élet közbeszólna, a végrendelet érvénybe lép. Reméljük, arra még sokáig nem kerül sor.
Eszter a telefonra meredt. A „rend a dolgokban” kifejezés furcsán csengett. A lakás, a jövő, Zoltán tervei — minden összekuszálódott benne, és érezte, hogy hamarosan döntenie kell arról, mihez kezd azzal az élettel, amely lassan kicsúszik a kezei közül.