– Hol vagy most? – kérdezte Gábor a vonal túlsó végén.
– A városban.
– Anyám hatra átmegy. Beszélnünk kell.
Nóra megállt a bevásárlóközpont forgóajtaja előtt. Az utcán forgalom zúgott, valaki nevetett a közelben, egy busz fékezett csikorogva.
– Tudok róla, hogy megpróbáltátok kikérni az irataim másolatát – mondta higgadtan. Nem emelte fel a hangját, nem remegett meg.
A csend, ami ezután következett, hosszabb volt, mint bármelyik az elmúlt napokban.
– Miről beszélsz? – kérdezte végül Gábor.
– László a közjegyzői irodából, a Lenin körúton. Három hete. A kérelmet elutasították.
A hallgatás most már nem a meglepetésé volt, hanem a számolásé. Mintha a vonal túlsó végén valaki gyorsan újratervezne.
– Valami félreértés lehet – mondta végül.
– Lehet – felelte Nóra. – De a lakásra mostantól elidegenítési és terhelési tilalom került. Csak a félreértések elkerülése végett.
Befejezte a hívást.
Pontban hatkor Erzsébet érkezett. Olyan tartással lépett be, mintha rendet jött volna tenni, nem látogatóba. Elfoglalta a megszokott fotelt, a táskáját gondosan az ölébe helyezte.
Nóra vele szemben ült. Gábor a kanapén, kissé előredőlve.
– Nos – kezdte az anyós –, sikerült lehiggadnod?
– Igen – válaszolta Nóra nyugodtan. – Teljesen.
A hangjában volt valami, amitől Erzsébet szeme résnyire szűkült.
– Akkor talán beszélhetünk normálisan.
– Beszélhetünk – mondta Nóra. A táskájából elővett egy papírt, és az asztalra csúsztatta. A közjegyzői igazolás volt a bejegyzett tilalomról. – De előbb szeretném hallani, miért próbálták három hete kikérni az öröklési okiratom másolatát.
Gábor hirtelen felkapta a fejét. Erzsébet rápillantott a papírra, és egy pillanatra elvesztette azt a magabiztos arckifejezést, amit Nóra mindig látott rajta.
– Csak tájékozódtunk – mondta Gábor gyorsan.
– Úgy, hogy az én tudtom és meghatalmazásom nélkül akarták beszerezni a dokumentumaimat – pontosított Nóra.
– Most mivel vádolsz minket? – kérdezte Erzsébet. A hangja kemény maradt, de óvatosabb lett.
– Nem vádolok senkit – felelte Nóra tárgyilagosan. – Csupán közlöm, hogy beszéltem ügyvéddel. Tudom, hogy az örökölt vagyon nem képezi a házassági vagyonközösség részét. És azt is tudom, milyen jogaim vannak.
A „válás” szó nem hangzott el azonnal. De amikor Nóra kimondta, mintha követ dobott volna a szoba közepére.
– Senki nem beszél válásról – állt fel Gábor.
– Én sem – mondta Nóra. – Csak arról, hogy tisztában vagyok a lehetőségeimmel. Családon belül ez talán nem szokatlan.
Az utolsó két szót nyomaték nélkül ejtette ki. Visszaadta őket oda, ahonnan korábban hallotta.
Erzsébet felállt, eligazította a zakóját, és kézbe vette a táskáját.
– Majd máskor folytatjuk – mondta hűvösen.
– Rendben – felelte Nóra.
Az ajtó becsukódott mögötte. Gábor még állt egy ideig, nézte a feleségét – zavartan, talán dühösen, talán felismeréssel. Aztán szó nélkül a konyhába ment.
Nóra egyedül maradt a nappaliban.
Odakint egymás után gyulladtak ki az utcai lámpák. A város élt tovább: zajos volt és közömbös, hatalmas és lüktető. Valahol ott állt a lakás a Béke sugárúton, a régi parkettával, amely minden lépésnél megszólalt, és az ablakokkal, amelyeket ő festett át, miközben a nyári ég tükröződött bennük.
Elővette a telefonját, és írt Annának: „Minden rendben.”
Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: „Megoldottam.”
A válasz gyorsan érkezett – egyetlen szó és egy mosolygó jel. Elég volt.
Nóra felállt, feltette a vizet forrni. Az élete ment tovább. Csak most már nem alkalmazkodva, hanem a saját feltételei szerint.
Márciusban hivatalosan is elváltak. Nem volt jelenet, nem volt bírósági vita, nem csattogtak ajtók a folyosón. Két ember aláírt néhány papírt, majd külön irányba indult el.
Gábor nem tiltakozott. Talán belátta, hogy nincs értelme. Talán Erzsébet mondott neki végre valami józanat. Nóra nem kutatta az okokat – nem érdekelte többé.
A Béke sugárúti lakás természetesen nála maradt.
Az első hét azzal telt, hogy dobozokat bontott ki, rendszerezett, és hozzászokott a csöndhöz. Nem ahhoz a fojtogató némasághoz, ami veszekedések után ül meg a falak között, hanem ahhoz a hétköznapi csendhez, amelyben hallani lehet a szomszéd tévéjét, a csöpögő csapot, a saját lépései alatt megnyikkanó parkettát.
Ezt a nyikorgást megszerette.
Az első hétvégén Anna érkezett, hozta az unokaöccsét és néhány cserepes növényt.
– Kell egy kis zöld – jelentette ki, miközben az ablakpárkányra pakolta a cserepeket. – És talán egy macska sem ártana.
– Előbb ezeket tartsam életben – nevetett Nóra.
Nevetett. Hosszú idő után először felszabadultan.
Áprilisban előléptették a munkahelyén. Rábíztak egy önálló projektet, amelyről már két éve álmodott, de mindig halogatta. Korábban otthon akadt valami, ami elvonta a figyelmét. Most nem volt, aki kizökkentse.
Esténként gyakran leült az ablakhoz egy bögre teával, és figyelte az utcát. Nem a múlton rágódott. Csak hagyta, hogy teljen az idő, és ez az érzés új volt és könnyű.
Egy alkalommal Anna megkérdezte:
– Megbántál bármit?
Nóra elgondolkodott, mielőtt válaszolt.
– A négy évet néha igen. A döntést nem.
Anna bólintott, és nem firtatta tovább.
Odakint ugyanaz a város zúgott, mint mindig: nagy, közömbös, eleven. Csakhogy most Nóra másként lépdelt benne. Nem nézett hátra.