Az ablak melletti asztalhoz telepedett le, kért egy feketét, és kifelé bámult az utcára.
A szomszéd asztalnál egy ötven körüli nő videóhívásban nevetgélt valakivel, időnként közelebb hajolt a telefonhoz, mintha a másik így jobban láthatná. A pult mögött a barista élénk kézmozdulatokkal magyarázott valamit a kollégájának. Az egész jelenet idegennek tűnt, mégis lüktetően élőnek. Mindenki a maga történetében mozgott, és egyikük sem sejtette, hogy az övé épp most billen át valami visszafordíthatatlanba.
Nóra gondolatai a közjegyző körül forogtak. Elképzelte a hivatalt, a pecséteket, az aláírásokat. Tudta, hogy az ő kézjegye nélkül semmilyen átírás nem történhet meg. Akármit állítson is Erzsébet, a lakás papíron az övé. És mégis – mi következik abból, ha egyszerűen nemet mond?
Mert készülnek valamire. Ezt már reggel érezte. Gábor aznap korábban ért haza, és szinte azonnal bezárkózott az anyjával a konyhába. Suttogtak. Fél órán át. Amikor kijöttek, mindkettőjük arca ugyanazt a furcsa, kisimított nyugalmat tükrözte. Túlságosan rendezett volt. Mintha előre begyakorolták volna.
Valamit eldöntöttek még azelőtt, hogy ő belépett volna a képbe.
Csak az volt a kérdés, pontosan mit.
A kávé közben kihűlt, észre sem vette. Közel negyven perce ült ott, a telefonja pedig ezalatt háromszor is megremegett. Előbb Gábor hívta, aztán megjelent a kijelzőn a „Anyós” név – így mentette el egy évvel korábban, amikor még hitt abban, hogy idővel rendeződhet a viszonyuk.
Egyik hívást sem fogadta.
A pultos néha felé sandított. Nem tolakodóan, inkább érdeklődve. Nóra felhajtotta a már hideg italt, hagyott egy bankjegyet az asztalon, és kilépett az utcára.
Hazamenni nem volt kedve. Egyáltalán nem.
Léptei maguktól vitték a metró felé. Nem tervezett, csak haladt előre: el a virágárus standja mellett, a zöld keresztes patika előtt, majd egy hangosan vitatkozó fiatal társaság mellett, akik egy bár bejáratánál gyülekeztek. A város ment a maga útján. Benne viszont minden fel volt tárva, mintha egy műtőasztalon feküdne: nyersen, fedetlenül, fájdalmasan.
Az aluljáróban vett egy palack vizet, majd felhívta Annát.
A húga a város másik felén lakott, gyermekorvosként dolgozott egy rendelőintézetben. Volt benne valami ritka adottság: képes volt végighallgatni bárkit úgy, hogy nem szakította félbe, nem adott kéretlen tanácsot, nem mondta azt, hogy „ugye tudod te is”.
– Hozzád megyek – mondta Nóra köszönés helyett.
– Gyere – felelte Anna egyszerűen. – Van vacsora.
Nem kérdezett semmit.
Anna lakása kicsi volt, de otthonos. Könyvek sorakoztak a polcokon, a hűtőn a kisfia rajzai, a levegőben friss étel illata. Nóra belépett, lerúgta a cipőjét az előszobában, és szó nélkül lehuppant a kanapéra.
Anna teát hozott, leült vele szemben, felhúzta a lábát maga alá, és csendben ránézett.
– Mesélj.
Nóra elmondott mindent. Tárgyilagosan, túlzások nélkül. A reggeli összesúgást a konyhában, az esti „beszélgetést”, Erzsébet hűvös tekintetét, Gábor kezében a telefont, a kifejezéseket: „így szokás”, „családi vagyon”.
Anna hallgatott. Az arca nyugodt maradt, de a tekintete egyre komolyabb lett.
– Mondtak konkrétumot? Papírok, közjegyző, ilyesmi? – kérdezte végül.
– Egyelőre csak célozgattak. De Anna… – Nóra ránézett. – Ők már döntöttek valamiről. Biztos vagyok benne. Fél órán át sugdolóztak, aztán úgy jöttek ki, mintha készen állnának valamire. Mint akik próbáltak.
Anna elgondolkodott.
– Emlékszel, hogy három hónapja Gábor elkérte a lakás iratait? Azt mondta, valami adókedvezmény miatt kellene megnéznie?
Nóra hirtelen felkapta a fejét.
Emlékezett. Odaadta neki a dossziét. Két nap múlva visszahozta. Ő pedig visszatette a szekrénybe, és nem foglalkozott vele tovább.
– Azt akarod mondani…
– Nem akarok mondani semmit – vágott közbe Anna halkan. – Csak azt javaslom, hogy nézd át a papírokat. Most. Megvan minden?
Nóra nem tudta. Azóta hozzá sem nyúlt a mappához.
Kellemetlen, jeges érzés futott végig rajta.
Tizenegy körül ért haza. A hálóban és a konyhában égett a villany. Gábor az asztalnál ült a laptopja előtt. Amikor belépett, felnézett, és az arca olyan volt, mintha már előre kiválasztott volna egy megfelelő arckifejezést, amit most előhúz.
– Merre jártál?
– Annánál.
Bólintott, majd lecsukta a gépet.
– Nóra, ne csináljunk ebből jelenetet. Anya csak azt szeretné, hogy minden rendben, szabályosan legyen elintézve. Ebben nincs semmi rendkívüli.
– Rendben, szabályosan – ismételte meg halkan. Aznap este már másodszor ízlelgette más szavait, és mindkétszer ugyanannyira idegenül csengtek.
Elment mellette a hálóba. Kinyitotta a szekrényt, elővette a dobozt az iratokkal.
A dosszié ott volt. Nem ült le, állva lapozni kezdett.
Az öröklési bizonyítvány a helyén. A tulajdoni lap másolata is. A nagymama régi privatizációs szerződése szintén.
Aztán megakadt a szeme egy lapon, amit korábban nem látott.
Először nem értette, mit tart a kezében. Közelebb vitte a lámpához.
Egy ajándékozási szerződés tervezete volt. A Mirai úti lakás szerepelt rajta. Ajándékozó: Nóra. Megajándékozott: Gábor.
A dátum a múlt hétre szólt.
Nóra mozdulatlanul állt. A papír nem remegett a kezében, pedig belül minden megbillent.
Elkészítették a szerződést. Nélküle. Előre.
– Gábor – szólította.
A férfi azonnal megjelent az ajtóban. Túl gyorsan. Várta ezt a pillanatot.
– Mi ez? – fordult felé Nóra, és felmutatta a lapot.
Gábor arcán átsuhant valami. Nem bűntudat. Inkább bosszúság, amiért túl korán került felszínre a dolog.