– Na ide figyelj, drágám – ejtette ki Erzsébet a „drágám” szót úgy, mintha valami savanyút forgatna a szájában. – Elég volt ebből az értelmetlen önállóskodásból. Ebben a családban élsz, ennek a családnak a pénzéből eszel, tehát azt teszed, amit mi mondunk!
Nóra a nappali közepén állt, és az anyósát nézte. Erzsébet a kedvenc foteljében ült – széles, bordó huzatú karosszék volt, vastag fa karfákkal –, és úgy mérte végig a menyét, mintha valami kellemetlen tárgy heverne a cipője alatt.
Az utcáról tompa zaj szűrődött be. Egy autó dudált valahol a ház előtt, valaki nevetett a járdán. Odakint ment tovább az élet. Idebent viszont, a súlyos függönyökkel és falat borító bekeretezett fényképekkel teli szobában minden megfagyott.
Gábor a kanapén ült, kissé félrehúzódva. A tekintetét a telefonjára szegezte, mintha semmi köze nem volna ahhoz, ami történik. Pedig egy órával korábban ő hívta be Nórát, hogy „beszélniük kell”.
– Anyának igaza van – szólalt meg anélkül, hogy felnézett volna a kijelzőről. – A lakást át kell íratni. Így lenne rendjén.
Nóra gyomra összeszorult. A lakás. Tehát erről van szó.
Három évvel ezelőtt örökölte meg a nagymamájától, Ilonától. Egy egyszobás kis lakás az Andrássy úton – régi ablakokkal, nyikorgó parkettával, de a sajátja volt. Az egyetlen biztos pont ebben a városban, ami kizárólag hozzá tartozott. Most Gáborral egy közösen, hitelből vásárolt háromszobásban éltek, amelyet Erzsébet valamiért a saját birodalmának tekintett, noha a papírokban csak a fiatalok neve szerepelt.
– Hogy érted, hogy átírni? – kérdezte Nóra, bár a választ már sejtette.
– Gábor nevére – felelte röviden Erzsébet. – A férjére. Ahogy az illik.
– Ahogy az illik… – ismételte halkan Nóra, inkább magának, mint nekik.
Erzsébet felállt. Alacsony, erős testalkatú asszony volt, fiúsan rövid hajjal és olyan pillantással, amely távolról is nyomást gyakorolt az emberre. Egész életében valamilyen kerületi hivatalnál dolgozott, és hozzászokott, hogy az ő szava az utolsó.
– Nóra, te már nem kislány vagy – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Azt gondolod, rendben van, hogy férjes asszonyként külön vagyonkát dédelgetsz? Ez így nem család. Ez bizalmatlanság.
– Külön vagyonkát dédelgetek? – nézett rá Nóra. – A nagymamám lakását kiadjuk. A bérleti díj minden hónapban a közös kasszába megy. Két éve folyamatosan.
– Pontosan – bólintott Erzsébet, mintha ez az érvelést támasztaná alá. – Ha a bevétele közös, akkor maga az ingatlan is közös ügy. Ideje, hogy a család egyik tagjának a nevére kerüljön.
Nóra ajka megremegett, de nem szólt azonnal. A gondolatmenet annyira kifordított volt, hogy nehéz volt hirtelen reagálni rá.
Gábor végre letette a telefonját, és felnézett.
– Anya, ne csináljunk ebből cirkuszt – mondta, és Nóra egy pillanatra azt hitte, mellé áll. – Egyszerűen magyarázd el neki normálisan.
Cirkusz. A szó visszhangzott Nóra fejében. Tehát ő bohóckodik. Itt áll a saját nappalijában, miközben épp el akarják venni tőle az egyetlen tárgyi emléket, ami Ilonától maradt.
– Gábor, ugye érted, hogy ez nem csak egy aláírás? – fordult felé. – Ez több annál.
– Én azt látom, hogy feleslegesen dramatizálsz – felelte a férfi.
Nóra hosszan nézett rá. Négy éve éltek együtt. Gábor pontosan tudta, mit jelent számára az a lakás. Látta, hogyan festette újra a falakat egy nyáron, hogyan cserélte ki a függönykarnisokat, hogyan takarította ki minden sarkát. Tudta, és most mégis úgy tett, mintha mindez jelentéktelen volna.
Valami csendesen elpattant benne. Nem hangosan, nem látványosan – inkább úgy, mint amikor egy hajszálrepedés végleg szétfut az üvegen.
Odament a fogashoz, és levette a táskáját.
– Hová mész? – kérdezte élesen Erzsébet.
– Levegőre.
– A beszélgetésnek még nincs vége!
Nóra már a cipőjét húzta az előszobában.
– Részemről igen.
Az ajtó becsukódott mögötte – nem csapta be, csak határozottan bezárta. A lépcsőházban dohos vakolatszag és frissen főzött kávé illata keveredett. A lift, mint annyiszor esténként, most sem működött, így gyalog indult lefelé.
Az utcán élénk volt a forgalom. Péntek este, mindenki sietett valahová: bevásárlószatyrokkal, gyerekeket terelgetve, fülhallgatóval a fülében. Mindnek volt célja. Nóra csak ment előre, találomra.
A fejében kavargott minden. Átíratni. Gábor nevére. Mintha ez természetes volna. Mintha a „feleség” szó azt jelentené, hogy az embernek többé nem maradhat semmi, ami kizárólag az övé.
Egy kávézó kirakata előtt torpant meg. Odabent meleg fények égtek, emberek ültek az asztaloknál, beszélgettek, nevettek. Egyszerű, hétköznapi jelenet. A kirakat üvegében meglátta saját tükörképét: kócos haj, kissé zavart tekintet.
Mi történne, ha nemet mondana?
A válasz nem volt biztató. Erzsébet mestere volt annak, hogyan lehet valakinek a mindennapjait kellemetlenné tenni. Gábor pedig abban volt erős, hogy a legrosszabb pillanatban hallgasson.
Megrezdült a telefonja. Üzenet érkezett a férjétől: „Ne csinálj ostobaságot. Otthon megbeszéljük.”
Otthon. Mintha az a hely még ugyanazt jelentené.
Nóra elrakta a telefont, vett egy mély levegőt, majd benyitott a kávézó ajtaján. A csengő halkan megszólalt fölötte, és a külvilág zaja lassan elhalkult mögötte.