Területet jöttek foglalni. Mint a csótányok.
Lilla észrevette, hogy Péter – Márk haverja – vigyorogva méregeti az előszobát, mintha máris azon gondolkodna, hová férne be egy plusz szekrény.
– Takarodjatok innen – mondta halkan, de metszően.
– Tessék? – torpant meg Márk. – Lilla, ne csináld már. Lehet durcáskodni, de azért van határ. A férjed vagyok. Jó, papíron talán már nem sokáig, de azt még visszavonhatjuk…
– Azt mondtam: kifelé! – üvöltötte Lilla.
Nem várt választ. Most nem maradt benne semmi engedékenység. Megragadta Márk elegáns zakójának hajtókáját. Az anyag recsegve engedett az ujjai között.
– Megőrültél?! Engedj el! – sivított fel a férfi, próbálva lefeszíteni magáról a kezét.
Csakhogy Lilla évekig dolgozott nehéz kövekkel, földdel, zsákokkal – olyan erő volt benne, amit senki sem feltételezett róla. Egy rántással közelebb húzta, majd teljes lendületből kitolta a lépcsőházba.
– Ez a „pazarlóért” jár! – csattant fel.
Márk megbotlott, hátrafelé zuhant, és nekivágódott Péternek. A hozott bazsarózsák szétrepültek a kövön. Lilla habozás nélkül rátaposott a csokorra.
– Elment az eszed?! – visította Erika, és a ridiküljével Lilla felé csapott. – Hogy mered bántani a fiamat?!
A düh vörös fátylat vont Lilla látására. Elkapta az asszony csuklóját, és félrelökte. Erika nem számított ellenállásra; a magas sarkú megbicsaklott alatta, kificamodott bokával huppant le a lépcsőre. Az egyik cipője lepattant, és lefelé gurult a fokokon.
Márk káromkodva próbált feltápászkodni. Az arca torz volt a megalázottságtól.
– Te… te ringyó! – hörögte, ökölbe szorítva a kezét. – Mindjárt…
Lendített. Azt hitte, Lilla hátrálni fog. Hogy megijed. Hogy sírva könyörög.
Lilla azonban elé lépett. Most nem csupán a lakását védte. Az apja becsületét, az anyja szeretetét, a saját önérzetét.
Rosszul szorította ökölbe a kezét – a hüvelykujja befordult –, de minden keserűségét beleadta az ütésbe. Az ökle Márk arccsontját találta el.
Roppant valami.
A férfi felüvöltött, az arcához kapott. Nem számított rá. Megszokta, hogy a nők csak sírnak.
– Ez azért, mert elárultál! – sziszegte Lilla.
Megragadta a férfi inggallérját, megrántotta; a gombok pattogva repültek szét, felfedve a sovány mellkast.
– Tűnj el! Soha többé ne lássalak itt!
Márk nyöszörögve hátrált, egyik kezével a duzzadó szemét takarta. Péter a látványtól már nem volt olyan bátor.
– Gyere, Márk, húzzunk innen, ez nem normális! – kiáltotta, és elsőként rohant lefelé, kettesével szedve a lépcsőket.
– A cipőm! A cipőm! – jajveszékelt Erika, fél lábon billegve.
Lilla sarkon fordította Márkot, és teljes erőből belerúgott a dereka alá. A férfi bukdácsolva zuhant végig a lépcsőn, drága „olasz” öltönye vastagon gyűjtötte a port.
– Takarodjatok, férgek! – állt az ajtóban zilálva, kócosan, még mindig harcra készen. – Ha még egyszer ide merészkedtek, darabokban mentek le!
Erika a kezében lóbálta a másik cipőt, mezítláb sietett lefelé, közben rendőrséggel és bolondokházával fenyegetőzött. Márk sántítva kullogott utána, nem mert visszanézni. A nadrágja hátul végigrepedt a varrás mentén, kivillant az élénkpiros alsója, de most ez érdekelte a legkevésbé. A „támogatói” szétszéledtek, mint a patkányok.
A szomszédok ajtói résnyire nyíltak. Valaki kuncogott. Levente bácsi elismerően felmutatta a hüvelykujját.
Lilla addig nézett utánuk, amíg el nem halkult a csörtetés. Lüktetett a keze, a szíve a torkában dobogott. Mégis, rég nem érzett ilyen könnyűséget. Nemcsak őket lökte ki az ajtón – a saját áldozatszerepét is.
Felvette a széttaposott bazsarózsákat, és utánuk hajította a lépcsőházba.
– Vigyétek a seprűtöket is! – kiáltotta a kongó térbe.
Becsapta az ajtót. Ránézett a horzsolt ujjaira.
– Na tessék – mondta halkan a csendnek, amely végre csak az övé volt. – Most már foglalkozhatok a mohával.
Odakintről autóriasztó vijjogása hallatszott – talán Márk kapkodás közben nekiment valaminek. Ő elveszítette a feleségét, az otthonát, a maradék méltóságát.
Lilla viszont visszanyerte önmagát.