– …van – fejezte be Márk tompán. – Te szórsz, Lilla. Mindig is két kézzel bántál a pénzzel. Az a rengeteg moha meg uszadékfa, amivel bíbelődsz, egy fillért sem hoz, de költeni azt tudsz, mintha aranyból lenne a talaj a lábad alatt. A kölcsönt az én nevemre vettem fel. Az enyémre! Te pedig csak egy csinos díszlet vagy, amiért most nekem kell kamatot fizetnem.
Lillában ekkor valami végleg megrepedt. Az a halvány remény, hogy a férje majd mellé áll, porrá omlott benne. A férfit nézte, akit két évig szeretett, és idegen arcot látott. Kicsinyes, sértett, az anyja árnyékában élő alakot.
– Díszlet? – kérdezte halkan. – Amikor megkérted a kezem, akkor is számológépet szorongattál a zsebedben?
– Ne szemtelenkedj! – csattant fel Erika. – Most kezd kinyílni a szád? Inkább a férjed lábát kellene csókolgatnod, és azon törnöd a fejed, hogyan fizeted vissza az adósságot. Eladhatnád azt a bundádat. Vagy azokat az ékszereket, amiket a szüleid sóztak rád.
– Miféle ékszereket, Erika? – kotyogott közbe Gábor bácsi. – Az mind bóvli. Mondtam én, hogy ez az egész csak szemfényvesztés. Márk, alaposan rászedtek. Hozomány nélküli feleséget vettél, igényekkel.
Lilla a férjére nézett, várva, hogy legalább most rendre utasítja a nagybátyját. Márk azonban csak bólintott.
– Gábor bácsinak igaza van. Azt hittem, társak leszünk, Lilla. Ehelyett… csak teher lettél.
A csalódás sűrű, fullasztó köddé vált benne, de a harag éles és tiszta maradt. Egyetlen villanás alatt látta maga előtt a jövőjét: állandó számonkérés, filléres elszámoltatás, anyós felügyelete, egy örökké panaszkodó férj.
– Nem vagyok teher – felelte csendesen. – A feleséged vagyok. Voltam.
– Mit jelentsen ez? – kapta fel a fejét Erika. – Ne dobálózz ilyen szavakkal! Most már kötelességed helytállni. A telkünkön nincs felszántva a kert, Márk lakását is be kell fejezni. Nem lehet örökké más hátán élni. Ideje befogni a szekeret, kislányom. A könnyű életnek vége.
Márk az ablakhoz lépett, hátat fordítva Lillának.
– Őszintén szólva bánom, hogy összeházasodtunk – mondta a sötét üvegnek. – Elkapkodtuk. Élni kellett volna együtt előbb, hogy kiderüljön, ki kicsoda. Most meg itt ez a nyűg a nyakamon… a hitel, meg te… Tudod mit, Lilla? Most kifejezetten taszítasz. Ott állsz abban a negyvenezer forintos ruhában, és semmi hasznod.
A szavak súlyosan zuhantak közéjük. Bánja. Taszítja.
Lilla hirtelen nem érezte magát menyasszonynak. Kiegyenesedett, mintha ledobott volna magáról valami láthatatlan terhet, majd odalépett a szekrényhez, és elővette az utazótáskáját.
– Hová készülsz? – rikácsolta Erika. – A beszélgetésnek nincs vége! Ki fog fizetni?
Válasz helyett Lilla levette a fátylát, és gondolkodás nélkül az ágyra dobta, egyenesen a szétszórt bankjegyek tetejére.
– Fulladj bele – mondta Márknak. – Add el a fátylat, talán kapsz érte pár ezrest.
A fürdőben gyorsan átöltözött farmerbe és pólóba. A zárt ajtó mögül hallotta, ahogy a rokoni tanácskozás egyre hangosabb. Amikor kilépett, Márk és Erika már harmadszor számolták át a pénzt, Gábor bácsi pedig az üveg szájából húzta a maradék pezsgőt.
– Elmegyek – közölte Lilla.
– Menj csak! – vágott vissza Márk. – Majd meglátjuk, meddig bírod. Két nap múlva visszakullogsz.
– Hadd menjen – legyintett Erika. – Csak a baj van vele. Holnap első dolgunk lesz beadni a válókeresetet, amíg még nincs gyerek. Az ég óvott meg minket!
Lilla szó nélkül kilépett a szobából, és erősen becsapta maga mögött az ajtót. A hotel folyosójának csendje megnyugtatóbb volt, mint az a szennyes légkör, amit maga mögött hagyott.
A taxi az éjszakai városon át vitte a szülei házához. Az utcák fényei elmosódott csíkokká váltak a könnyeitől.
Otthon még égett a villany. Az apja, Balázs, a konyhaasztalnál ült, az anyja, Anna, vizet tett fel forrni. Amikor meglátták Lillát a táskával, férj nélkül, könnyekkel az arcán – amelyek csak akkor törtek elő igazán, amikor átlépte a küszöböt –, nem kezdtek felesleges kérdezősködésbe.
– Bántott? – kérdezte Balázs röviden. Hangja nyugodt volt, de kemény. Egész életében terepen dolgozott, tudta, mikor kell szilárdnak maradni.
Lilla mindent elmondott. A hitelt, a nyolcvanezer forintot, Erika megjegyzéseit, a „bánom” és a „teher” szavakat.
Anna döbbenten a szája elé kapta a kezét. Balázs arca megfeszült.
– Szánalmas alakok – mondta halkan. – Kicsinyes, kapzsi emberek.
– Apa… azt mondták, hogy ti… hogy mi nincstelenek vagyunk… – tört ki Lillából, és a hangja elcsuklott, mielőtt folytathatta volna.