– Felfogod egyáltalán, Lilla, mibe rángattuk bele magunkat? – Márk hangja remegett, de nem az újdonsült férjek meghatottságától, hanem attól a sunyi, gyomorszorító pániktól, ami lassan elönti az embert. Az óriási franciaágy szélén kuporgott, körülötte feltépett borítékok hevertek szanaszét, ujjai pedig görcsösen számolgatták a bankjegyeket. – Van bármi fogalmad a számokról, vagy a fejedben csak a növényfalak meg a moháid léteznek?
Lilla a tükör előtt állt, és a nehéz menyasszonyi ruha cipzárjával küzdött. A csipke a bőréhez tapadt, a fűző szorított. Amikor meghallotta a férje hangját, lassan megfordult. A mellkasában jeges érzés terjedt szét. Alig egy órája még nevettek, táncoltak, pezsgőt ittak a gratuláló vendégekkel, most pedig a hotelszoba csendje fojtogatóvá vált.
– Márk, kérlek, hagyd abba – szólt halkan, igyekezve elsimítani az indulatot. – Jó, nem jött vissza az ünnepség ára. És akkor? Magunknak csináltuk, hogy emlék legyen. A hitelt majd apránként visszafizetjük. Elvállalok néhány nagyobb irodai zöldítést, te is kapsz prémiumot a szabadulószobában. Egy csapat vagyunk, nem?
– Egy csapat? – Márk felpattant. A zakója gyűrött volt, a nyakkendő félrecsúszott, mintha órák óta gyűrné valami. – Hallod, mit beszélsz? „Emléknek”? Háromszázezer forintot vettem fel a banktól! Háromszázezret! – A pénzt egy kupacba söpörte, mintha szemét lenne. – És itt mi van? Nyolcvanezer. Összesen. Ez nevetséges. Teljes csőd. A rokonaid egy fillért sem akartak áldozni, csak enni-inni jöttek?
Lilla megmerevedett. A türelem, amibe eddig kapaszkodott, lassan vékonyodni kezdett, de még tartotta magát. Tudta, mennyire kimerült a férje, mennyit idegeskedett az előkészületek alatt. A pénz jön és megy – próbálta magát nyugtatni.
– Ne beszélj így anyáról és a nagynénéimről – felelte csendesen, de határozottan. – Annyit adtak, amennyit tudtak. Eszter néni egyedül neveli a két gyerekét, ezt te is tudod. András bácsi pedig…
– Nem érdekel András bácsi! – vágott közbe Márk, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Arra számítottam, hogy rendes összeg gyűlik össze. Azt hittem, a kölcsönt letudjuk, és még marad is valamennyi önerőre. De így? Így mínuszban vagyok, és nem kicsit. Tudod, miért? Mert te ragaszkodtál ehhez a hotelhez. A drága októberi bazsarózsákhoz, amik annyiba kerültek, mint egy repülőgép-szárny.
– Közösen döntöttünk – vágott vissza Lilla. – Te mondtad, hogy legyen olyan lagzi, amit mindenki irigyel. Te akartál nagyot mutatni.
Ekkor kopogás hasított a levegőbe. Nem óvatos, hanem határozott, szinte követelőző. Három erős ütés az ajtón.
– Anya az – suttogta Márk, és a szemében egy pillanatra felcsillant a remény, mintha felmentősereg érkezne.
Az ajtó már nyílt is. Erika lépett be elsőként, selyemruhájának suhogása betöltötte a szobát, erős, édes parfümillat lengte körül. Mögötte Gábor, a sógornő elvált bátyja tántorgott be, fogpiszkálót rágcsálva, kissé túl jókedvűen – a lagzin már így is feltűnően sokszor töltöttek neki.
– Na, fiam? – Erika egyetlen pillantást sem vetett Lillára. Egyenesen az ágyhoz sétált, ahol a pénz hevert. – Megszámoltátok? Ugye megmondtam, hogy így lesz. Rossz előérzetem volt.
– Anya, ez katasztrófa – panaszkodott Márk, és máris összehúzta magát, mintha újra kamasz lenne. – Csak nyolcvanezer jött össze. Ennyit érünk nekik.
Erika fintorogva piszkálta meg a kupacot.
– Figyelmeztettelek – sziszegte, majd Lillára emelte a tekintetét. A pillantása hideg volt és számító. – A te családod, kedvesem, csak jóllakni jött. Mi odatettük magunkat. Gábor például tízezret adott, nem sajnálta. De a tieid?
– Hoztak borítékot. És ajándékokat is – próbálta Lilla, miközben egyre inkább úgy érezte, mintha rossz álomban lenne.
– Ajándékokat? – nevetett fel Gábor, és lehuppant egy fotelbe, keresztbe vetve a lábát. – Ágynemű meg étkészlet? Ugyan már. Ebből nem fizetitek vissza a hitelt. Márk keményen ráfázott, az biztos. Te meg csak állsz itt, mintha nem is értenéd.
– Márk – fordult Lilla a férjéhez, tudatosan kizárva a többiek hangját. – Kérlek, mondd meg nekik, hogy most menjenek. Beszélnünk kell, kettesben. Ez a mi éjszakánk. A mi ügyünk.
Márk előbb az anyjára, aztán a feleségére nézett. A tekintetében nem volt sem gyengédség, sem szövetség. Csak sértettség és valami mohó, keserű elszántság csillant meg benne.
– Anyának igaza van… – kezdte lassan, és ezzel a mondattal valami végérvényesen megváltozott közöttük.