Márk zavartan ráncolta a homlokát.
— Anya, hát van hagyományos szappan is a fürdőben — jegyezte meg kimerült hangon.
— Jól van, jól van… — legyintett Katalin, majd kivonult a folyosóra.
Amint eltűnt a látóterükből, az asztalnál ülők szinte egyszerre engedték ki a levegőt.
— Ne haragudjatok rá — dünnyögte István, zavartan megigazítva a szemüvegét. — Ma valahogy feszült. Rossz napja lehet.
„Mikor nincs?” — villant át Eszter fején, de inkább lenyelte a megjegyzést.
Amikor Katalin visszatért, már érezhetően más lett a levegő a szobában. A beszélgetés lendülete megtört. A vendégek egymásra sandítottak, Márk merev arccal nézte a tányérját, Eszter pedig próbálta elrejteni, hogy enyhén remeg a keze, miközben teát töltött.
— Tudjátok, min gondolkodtam az előbb? — kezdte Katalin, miközben helyet foglalt. — Mindig van bennem valami furcsa nyugtalanság, amikor idejövök. Most már tudom, miért. Egyszerűen nincs itt elég tisztaság. A macska mindenhová felmászik, a szőre száll a levegőben. Benéztem a konyhába is — ki tudja, talán még az asztalra is felugrik, ahol főztök. Ez így egyáltalán nem higiénikus.
Anna néni finoman megköszörülte a torkát.
— Ugyan már, Katalin. Rengeteg családban él macska, mégsem probléma.
— Lehet, de ha majd kisbaba érkezik, ott nem lesz helye állatnak — folytatta Katalin, mintha meg sem hallotta volna a közbeszólást. Aztán Eszterre szegezte a tekintetét. — És ha már itt tartunk… mondd csak, kedvesem, mikor terveztek végre gyereket? Márk elmúlt harminc. Az idő csak telik, te pedig folyton a munkáddal foglalkozol.
Eszter ujjai elfehéredtek a csésze fülén.
— Anya, kérlek, ne most — szólt közbe Márk halkan.
— Akkor mikor? — csattant fel Katalin. — Jogom van tudni, számíthatok-e unokára! Réka például mindig családról álmodott. Emlékszem, azt mondta, legalább három gyereket szeretne. És te? — Eszterre mutatott. — Te egyáltalán vágysz rá, vagy fontosabbak a tárgyalásaid meg az értekezleteid?
Valami ekkor végleg elszakadt Eszterben. Hirtelen felállt; a szék hangos csikordulással csúszott hátra. Marsik riadtan ugrott le a párkányról, és eltűnt a hálószobában. A helyiségre súlyos csend telepedett, csak az óra egyenletes ketyegése hallatszott.
— Ebből elég volt — mondta Eszter. Hangja halk maradt, mégis keményen csengett. — Kérem, menjen el a lakásomból.
Katalin döbbenten meredt rá.
— Tessék?
— Azt mondtam, hogy menjen el. — Eszter érezte, hogy remeg az ajka, de nem hátrált meg. — Egész nap készültem erre az estére. Főztem, bevásároltam, mindent azért, hogy a fia jól érezze magát. Szeretem őt. Maga viszont már az ajtóban kifogásokat keresett. Baj volt a cipőkkel, a macskával, a szappannal, az étellel… Most pedig az életünkbe is bele akar szólni.
— Márk! — fordult Katalin a fiához felháborodva. — Hallod, hogyan beszél velem?
Márk azonban némán ült, tekintete a terítő mintáján időzött.
— Nem azért nem vállalunk még gyereket, mert a munkám fontosabb — folytatta Eszter, és könnyek csillantak a szemében. — Egyszerűen még nem érezzük úgy, hogy itt az ideje. Szeretnénk stabil alapokon állni, mielőtt belevágunk. Ez talán bűn? És miért kell engem folyton Rékához mérni? Márk engem választott. Engem, nem őt. Ideje lenne ezt elfogadnia.
— Ez felháborító! — pattant fel Katalin. — István, hallod, mit mond?
— Hallom — válaszolta csendesen István. — És azt is látom, hogy Eszternek igaza van.
— Micsoda?
— Túl messzire mentél — mondta nyugodtan, majd a felesége vállára tette a kezét. — Most elmegyünk. Bocsáss meg, Eszter.