Márk. Kérlek, ne haragudj, Eszter.
— Hogy volt képes erre?! — csattant fel Katalin, de István ekkor már határozott mozdulattal az ajtó felé terelte.
— Természetesen mindenki engem hibáztat! — háborgott, miközben idegesen magára kapta a kabátját. — Az anyja vagyok! Csak a javát akarom!
— Anya, most az lesz a legjobb, ha elmész — mondta Márk tompán, a tekintetét a padlóra szegezve.
Az ajtó nagyot csapódva zárult be mögöttük. Eszter a szoba közepén maradt, reszkető kézzel, mintha hirtelen kihúzták volna alóla a talajt. A sminkje elkenődött a könnyeitől, amelyek megállíthatatlanul folytak végig az arcán. A vendégek feszengve ültek a helyükön; senki nem tudta, illik-e megszólalni.
Anna lépett oda elsőként, és gyengéden átölelte.
— Jól tetted, kicsim. Valakinek végre ki kellett mondania. Régóta átlép minden határt.
— Így igaz — csatlakozott Márk egyik testvére is. — Eszter, hatalmas bátorság kellett ehhez. Mindannyian látjuk, mennyi mindent nyeltél le eddig.
Márk lassan felemelte a fejét. A szeme csillogott a visszatartott könnyektől. Odament Eszterhez, és szorosan magához húzta. A lány a vállába temette az arcát, és most már nem próbálta visszafogni magát: a hosszú évek feszültsége, a mai nap megaláztatása egyszerre szakadt fel benne.
— Sajnálom — suttogta Márk a haját simítva. — Meg kellett volna állítanom hamarabb. Nem lett volna szabad hallgatnom.
— Nem akartam botrányt — zokogta Eszter. — Tényleg próbáltam békés maradni. De ő mindig…
— Tudom. Mindent látok már.
A társaság lassan szedelőzködni kezdett. Zavartan búcsúzkodtak, halkan ígérgetve, hogy majd jelentkeznek. Anna maradt utoljára; segített leszedni az asztalt, elpakolni a tányérokat.
— Katalin mindig ilyen volt — jegyezte meg csendesen, miközben egymásra tette a porcelánokat. — Szeret mindent kézben tartani. Amikor Márk gyerek volt, még érthető volt az aggodalma. De ahogy felnőtt, ő nem találta a helyét. Fél, hogy elveszíti a fiát.
— Pedig eszem ágában sincs elvenni tőle — felelte Eszter fáradtan, és megtörölte az arcát egy papírszalvétával.
— Ő ezt nem így éli meg. Számára te veszélyt jelentesz. Erős vagy, önálló, és nem az a típus, akit ő elképzelt a fia mellé. — Anna sóhajtott. — De ez az ő harca. Nem a tiéd. Büszke lehetsz magadra. Ne hátrálj meg.
Amikor végül kettesben maradtak, Eszter és Márk egymásba kapaszkodva ültek a kanapén. Marsik óvatosan előbújt a hálószobából, felugrott közéjük, és dorombolva összegömbölyödött.
— Szerinted valaha képes lesz megbocsátani? — kérdezte halkan Eszter.
— Nem tudom — válaszolta őszintén Márk. — De talán most nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy kimondtad az igazat. Én pedig… én hibáztam. Nem védtelek meg.
— Ez nem igaz. — Eszter megszorította a kezét. — A saját szüleivel szembeszállni sosem könnyű.
— Mégis neked kellene az első helyen állnod az életemben. A feleségem vagy.
Csend telepedett rájuk. Csak a macska egyenletes dorombolása és az utcáról beszűrődő ritka autózaj hallatszott. Az asztalon ott maradt a félig felszeletelt torta, a gyertyák apró lángjai lassan pislákoltak. Az ünnep egészen másként alakult, mint tervezték.
Mégis történt valami lényeges.
— Legközelebb — szólalt meg Márk kis idő múlva — ünnepeljünk inkább kettesben. Csendben. Feszültség nélkül.
Eszter a könnyein át elmosolyodott.
— Benne vagyok.
Ekkor érkezett üzenet Istvántól: „Eszterkém, ne haragudj Katalinra. Beszélni fogok vele. Igazad volt. Tartsatok össze.” Eszter némán átnyújtotta a telefont Márknak.
— Szerencsés vagy az apáddal — mondta.
— Tudom. Az vagyok.
Ott maradtak még hosszú ideig, míg a gyertyák teljesen le nem égtek, és odakint sötétbe nem borult az utca. Tudták, hogy nehéz napok jöhetnek: feszült beszélgetések, talán hosszú hallgatás is. De Eszter most először érezte igazán, hogy kiállt önmagáért. Hogy ebben a lakásban joga van a saját határaihoz. Hogy nem kell kisebbnek lennie senki kedvéért.
És talán ez most elég volt.