Az asztal szinte meghajlott a sok fogás súlya alatt, Eszter pedig átöltözött az alkalomra: egy sötétkék, visszafogott szabású, mégis kifejezetten elegáns ruhát választott. Mire az első csengő megszólalt, már mosollyal az arcán állt az ajtóban. Érkeztek sorban Márk munkatársai, az unokatestvérei a párjukkal, Anna néni Józseffel. Ki virágcsokrot hozott, ki egy üveg bort, más gondosan csomagolt ajándékot. Ölelések, jókívánságok, nevetés töltötte be az előszobát.
Katalin és a férje, István jöttek utoljára. Az anyós szigorú kosztümöt viselt, szája vékony vonallá préselődött, mintha már az érkezés pillanatában talált volna kifogásolnivalót. Márk boldogan lépett hozzájuk.
— Anya, apa, de jó, hogy itt vagytok!
— Jó estét — felelte Katalin hűvösen, majd lassan végigmérte az előteret. — Hát… elég nagy itt a felfordulás. A cipők teljesen össze vannak hányva. És ez a macska is itt kószál. Tudod, Márk, hogy allergiás vagyok.
Eszter érezte, ahogy megfeszül a gyomra. A lábbelik rendben sorakoztak a polcon, csupán a vendégek frissen levett darabjai kerültek melléjük. Marsik pedig békésen heverészett az ablakpárkányon, még csak az ajtó közelébe sem ment.
— Anya, minden rendben — válaszolta Márk, de a hangjából eltűnt a korábbi lelkesedés. — Gyertek, mindenki az asztalnál vár.
István kissé feszélyezetten, de kedvesen biccentett Eszter felé.
— Szép estét, Eszterkém. Hogy érzed magad?
— Köszönöm, jól — felelte udvariasan.
A nappaliban már minden szék foglalt volt a hosszú asztal körül. Eszter folyamatosan mozgásban volt: salátákat kínált, poharakat töltött újra, figyelte, ki kér még. Márk közben zenét indított, és belekezdett egy régi egyetemi történetbe, amitől a társaság hangos kacagásban tört ki.
Katalin a fia mellett foglalt helyet, kitüntetett pozícióban, és feltűnően nem nyúlt semmihez.
— Nem ízlik valami? — kérdezte végül Eszter, amikor látta, hogy a tányért finoman arrébb tolja.
— Ugyan, dehogy — mosolygott az anyós olyan arckifejezéssel, amely épp az ellenkezőjét sugallta. — Csak vigyáznom kell magamra. Tudod, érzékeny a gyomrom. Nem igazán bírom az efféle… merész megoldásokat.
A levegő egy pillanat alatt megdermedt. Anna néni köhögve tette le a kanalát, Márk egyik unokatestvére pedig hirtelen a poharával kezdett babrálni.
— Anya, Eszter egész nap a konyhában volt — jegyezte meg Márk halkan.
— Én nem bántani akartam! — tárta szét a kezét Katalin. — Csupán megállapítottam valamit. Nekem könnyű ételek kellenek. Itt meg minden tele van majonézzel és fűszerekkel. Réka mindig olyan egyszerűen főzött, emlékszel?
Eszterben felcsapott az indulat. Túl sokszor látta már Réka fényképét Katalin komódján: barátságos arc, kissé üres tekintet — és örök mérce, amihez őt hasonlítják.
— Szerintem remek lett minden — szólalt meg István, és határozottan mert a tányérjára. — Ez a ragu például kiváló. Ügyes vagy, Eszter.
— Nagyon köszönöm — felelte, bár a torkát szorította a visszafojtott feszültség.
Egy ideig békésebb mederben folyt az este. A vendégek beszélgettek, koccintottak, újra és újra felköszöntötték Márkot. Amikor előkerült a torta — háromemeletes, csokoládéganache-sal bevonva, friss bogyós gyümölcsökkel díszítve — elismerő hümmögés futott végig az asztalnál. Szinte mindenki ámult a látványon.
— Márk, tudod, hogy én nem ehetek édességet — jegyezte meg Katalin elnyújtott hangon. — Pedig igazán mutatós darab. Kár, hogy nekem kimarad.
— Legalább egy falatot — kérlelte Márk, és Eszter észrevette, hogy idegesen megrándul a szemöldöke.
— Nem szeretnék kockáztatni — felelte az anyja, majd felállt. — Inkább megmosom a kezem. Ugye nálatok is az a… folyékony szappan van a fürdőben?
— Igen — válaszolta Eszter nyugodtan.
Katalin sóhajtott, mintha ezzel is bizonyítani akarná, mennyi kényelmetlenség éri.
— Arra sajnos allergiás vagyok. Ezt már említettem korábban is. Márk, emlékszel, miről beszéltünk ezzel kapcsolatban? — fordult a fiához jelentőségteljes pillantással.