— Elég volt! Azonnal hagyja el a házamat! — Eszter hangja élesen hasított a zsivajba, és a döbbent vendégek előtt állította fel az anyósát az ünnepi asztaltól.
Aznap hajnalban már hatkor kipattant a szeme, pedig az ébresztőórát csak hétre állította. Úgy zakatolt a szíve, mintha nem a férje születésnapjára készülne, hanem valamiféle sorsdöntő megmérettetésre. Márk betöltötte a harmincat. Húsz meghívott. És köztük Katalin is.
Márk békésen aludt mellette, karja szanaszét a paplanon. Másnap dolgoznia kellett, ráadásul előző este sokáig bíbelődött a projektorral: gyerekkori fényképekből rakott össze egy meglepetés-vetítést. Eszter óvatosan kibontakozott az öleléséből, és kiosont a konyhába. Marsik, a macska, azonnal a bokájához simult, panaszos nyávogással követelve a reggelijét.
— Jól van, már adom — mormolta, és megtöltötte a tálkát.
A hűtő ajtaja mögül sorra kerültek elő az alapanyagok: marhahús a raguhoz, friss zöldségek a salátákhoz, tejszín és mascarpone a tortához. Mindent napokkal korábban beszerzett, gondosan válogatva. A jutalma felét erre költötte. Márk felvetette, hogy rendelhetnének kész ételeket is, de Eszter hallani sem akart róla. Nem akart újabb támadási felületet adni Katalinnak.
Szinte hallotta a megjegyzést: „Még főzni sem hajlandó a férjének.”
Nyolc körül már sült hús illata lengte be a lakást, a pulton katonás rendben sorakoztak a hidegtálak. A nagymamája receptje alapján készített ragut kavargatta, amikor Márk álmosan megjelent az ajtóban.
— Miért nem alszol még? — kérdezte ásítva. — Segíthettem volna.
— Ma te vagy az ünnepelt. Pihenj.
— Nem csak én. Ez kettőnkről szól — mosolygott, és hátulról átölelte. — Ne stresszelj ennyire. Jó lesz minden.
Eszter nekidőlt, és hagyta, hogy a szavai csillapítsák a benne kavargó idegességet. Márk mindig tudta, hogyan érje el, hogy megnyugodjon. Négy éve épp ezért szeretett bele: mellette biztonságban érezte magát. Akkor is, amikor Katalin árnyéka rájuk vetült.
Az anyósa kezdettől fogva ellenezte a kapcsolatukat. Pontosabban Esztert nem fogadta el. Márk előző barátnője, Réka, halk szavú, családcentrikus lány volt, aki gyerekekről és vasárnapi ebédekről álmodott. Katalin rajongott érte, már az esküvőt tervezgette fejben. Aztán feltűnt Eszter — jogi diplomával, komoly célokkal, és olyan munkával, amely gyakran estig bent tartotta az irodában. Márk pedig menthetetlenül beleszeretett.
— Egy törtető senki — jelentette ki akkor Katalin. — Karrierista. Elcsavarta a fiam fejét.
Három év telt el azóta. Összeházasodtak, albérletből saját, hitelből vásárolt lakásba költöztek. Esztert kinevezték vezető jogásznak. Katalin viszont mit sem változott.
Minden családi alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon. Eleinte burkoltan: „Réka olyan almáspitét sütött, hogy csoda volt” vagy „Bezzeg régen Márk hamar hazaért, most meg folyton dolgozik.” Később már nyíltabban támadott: „Mikor lesz végre unokám? Az idő nem áll meg” vagy „Szép dolog a karrier, de egy nőnek a család az első.”
Eszter lenyelte a sértéseket. Amennyire lehetett, kerülte a társaságát, de az ünnepeket nem úszhatta meg.
Most pedig mindenki hozzájuk készült. Az ő otthonukba. És neki kifogástalan háziasszonynak kellett mutatkoznia. Bizonyítania kellett, hogy méltó Márkhoz.
Délután négyre a lakás makulátlanul ragyogott, az ünnepi terítő feszesen simult az asztalra, a poharak csillogtak, a torta a hűtőben várakozott. Eszter még egyszer végignézett mindenen, mély levegőt vett, és tudta: hamarosan megszólal a csengő, és elkezdődik az este, amelyre annyit készült.