Gábor idegesen összerezzent.
– Eszter, ne kezd már megint…
– De igen, most igen – vágott vissza azonnal. – Amikor a számlákról van szó, akkor hirtelen „mi egy család vagyunk”. Amikor tiszteletről, akkor meg valami középkori hűbéri rendszer lép életbe.
Mária hosszan nézett a fiára. Abban a pillantásban benne volt a sértettség, az anyai számonkérés, évtizedek nevelési módszere, és az a kimondatlan kérdés is: miért nem egyeztetett vele a házasság előtt.
– Rendben – szólalt meg végül hűvösen. – Majd beszélünk még, amikor rájössz, hogy túl messzire mentél. Gábor, indulunk.
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögöttük, hogy a polcon megremegtek a bögrék.
Eszter lassan a férje felé fordult.
– Te maradsz, vagy te is „indulsz”?
Gábor fáradtan rogyott le egy székre.
– Muszáj volt ezt idáig fajítanod?
– Én fajítottam idáig?
– Ne akadj fenn a szavakon, tudod, mire gondolok. Lehetett volna nyugodtan is. Ultimátumok nélkül.
– Az én ultimátumaim? – Eszter szája sarkában keserű mosoly jelent meg. – Én állítottam haza munkából azzal, hogy ha nem sütök kilenc tepsi fasírtot, akkor erkölcsileg alkalmatlan vagyok?
– Direkt túlozol.
– Te meg direkt úgy teszel, mintha egy bútordarab lennél, amikor kényelmes.
Gábor felpattant.
– Nem akarok háborút! Te állandóan döntés elé állítasz.
– Nem miattam kell döntened – felelte halkan, de élesen. – Azért, mert évek óta úgy élsz, mintha az anyád lenne a házasságunk vezérigazgatója.
– Ez már sok! Ő az anyám!
– Én pedig a feleséged.
– Mit vársz, tagadjam ki?
– Nem. Válj le. A kettő nem ugyanaz. Kezdhetnéd például azzal a négy szóval: „Anya, Eszter nem köteles.” Ennyi. Kimondanád?
Gábor mereven nézett rá, aztán kimondott egy mondatot, amely után nyilvánvalóvá vált, hogy az este nem a közelgő évfordulóról szólt.
– Ha ennyire megterhelő számodra egy alapvető dolog a családomért, akkor nem tudom, hogyan tovább.
Eszter bólintott.
– Értem.
– Nem így gondoltam.
– De pontosan így.
Bement a hálóba, elővette a sporttáskáját, és minden különösebb jelenet nélkül pakolni kezdett. Farmer, pulóver, töltő, neszesszer, laptop. Nem csapkodott, nem sírt. Gábor a nyomában járt.
– Teljesen elment az eszed? Hová készülsz?
– Oda, ahol nem kell magyaráznom, hogy a tisztelet nem hiszti.
– Anyám miatt elmész? Ez óvodás szint.
– Nem miatta. Miattad.
– Eszter, ne csinálj drámát.
– Ha még egyszer kimondod ezt a szót, ráírom a homlokodra egy papuccsal – felelte szárazon.
Negyven perc múlva már Júlia konyhájában ült Vácon. Erős kávét kortyolt egy bögréből, amelyen az állt: „Ne idegesítsd az istennőt”, és hallgatta, ahogy a vízforraló sípol.
– Várj egy percet – mondta Júlia, felhúzva a lábát a székre. – Tényleg azt mondta, hogy ha nem főzöl, akkor kérdéses a jövőtök?
– Majdnem szó szerint.
– Micsoda diplomata. Nem ajánlotta fel, hogy süss tortát alkotmány formában?
Eszter először aznap este valóban elmosolyodott.
– Nem jutott el odáig. Mária időben kivonult vele.
– Hála az égnek. Még a végén kiraktatták volna veled a majonézes salátát az ünnepelt arcképére.
Eszter telefonja folyamatosan villogott. Júlia odanyúlt, és lefordította a kijelzőt.
– Hadd villogjon. Most nem kell ezt olvasnod.
– Gondolom, a klasszikus „félreértettél”.
– Persze. A férfiak háromkötetes gyűjteménye. Első rész: „Nem úgy értettem”. Második: „Anya csak jót akart”. Harmadik, díszkiadás: „Ne csinálj jelenetet”.
Eszter hátradőlt.
– Tudod, mi a legrosszabb? Nem is a főzésen gondolkodom. Hanem azon, hogy ha egyszer komolyabb dolog jön – felújítás, gyerek, költözés, bármi baj –, ő megint félreáll majd, és semleges Svájcot játszik.
– Svájc? – horkant fel Júlia. – Inkább lábtörlő az anyja ajtaja előtt.
Másnap Gábor négyszer írt, majd hívta is. Eszter nem vette fel. Az irodában fél napig táblázatok fölé görnyedt, olyan koncentrációval válaszolt az e-mailekre, mintha a világbéke múlna a megfogalmazásain. Kora este üzenet érkezett Máriától.
„Kötelességemnek érzem közbelépni. A távozásod szégyen. Várlak ma 19 órakor. Komolyan kell beszélnünk.”
Utána hangüzenet. A hanghordozás ismerős volt: mint egy hivatalvezetőé, aki fegyelmi megbeszélésre hív.
– Eszter, kimondom egyenesen. Érett nők nem hagyják ott a férjüket szeszélyből. Gábor szenved. Szégyent hozol a családra. Gyere el, és rendezzük. Nem kell színház.
Eszterben nem azonnal a düh jelent meg, hanem valami jeges csodálkozás. Miféle „várlak”? Ki hív kit? Nem cseléd, nem rokon gyerek, nem felelőtlen diák ellenőrzővel.
Este végül nem Máriát, hanem Gábort hívta.
– Nem megyek az anyádhoz – mondta bevezetés nélkül.
– Eszter, egyszer nem lehetne normálisan? – hallatszott a fáradt válasz. – Tisztázni akarja.
– Nem tisztázni. Felsorakoztatni a fogas és a tükör közé. Köszönöm, nem.
– Akkor beszéljünk ketten.
– Beszéljünk. Miért mondtad neki, hogy „nem akarok főzni”? Én azt mondtam, nem tudom egyedül elvinni a hátamon.
– Ugyan, mindegy, hogyan fogalmaztam.
– Egyáltalán nem mindegy. Nála így lusta nő lettem. Nálam meg egy dolgozó ember, akinek vannak határai.
– Ne csináld ezt.
– Te meg ne told át rám a felelősséget. Nem megyek.
Csend.
– Élvezed, hogy rám húzod a vizes lepedőt.
– Ki másra kellene?
– Képtelen vagy mást látni a saját igazadon kívül.
– Te pedig képtelen vagy kilépni az anyád árnyékából.
A vonal megszakadt.
Eszter a sötét kijelzőt nézte, és nem hisztériát érzett, hanem különös tisztaságot. Szinte nevetséges: rendelj férjet, ajándékba kapsz anyóst.
Másnap váratlan fordulat történt. Mária hívta, köszönés nélkül.
– Nem értem, Eszter. Azt írod, nyomás alá helyezlek. Miféle nyomás? Két hete utaltam pénzt az asztalra. Nem is keveset. Hogy ne legyen vita. Te mégis botrányt csináltál.
Eszter kihúzta magát a székén.
– Milyen pénzt?
– Hát a nyolcvanezer forintot. Ételre, tortára, húsra, gyümölcsre. Mondtam Gábornak, ne spóroljatok, legyen szép az ünnep. Ő pedig azt válaszolta: „Anya, ne aggódj, Eszter mindent elintéz.” Ne mondd nekem, hogy ingyen dolgoztatnak.
Eszter fejében hirtelen csend lett. Nyugtalanítóan mély csend.
– Mária – mondta lassan –, Gábor azt mondta nekem, hogy nincs pénz rendelésre. Ezért kell mindent itthon elkészíteni.
A vonal túlsó végén hosszú hallgatás következett, olyan, amelyben valami éppen most kezdett végleg elmozdulni a helyéről.