A vonal túlsó végén hosszú hallgatás következett, olyan, amelyben valami éppen most kezdett végleg elmozdulni a helyéről.
Aztán Mária lassan, tagoltan megszólalt:
– Várj csak. Hogy érted azt, hogy nincs pénz?
– Pont úgy, ahogy mondom – felelte Eszter higgadtan. – Gábor azt mondta, most minden túl drága, a nyugdíjadból nem kellene nagy kiadásba verni magad, és jobb lesz „családiasan”. Biztos vagy benne, hogy tényleg neki utaltad az összeget?
– Eszter, nem ment még el az eszem – csattant fel Mária sértetten. – Én magam indítottam az utalást az alkalmazásban. Az ő számlájára. Nyolcvanezer forintot. Aztán még tízet külön az italokra. Azt mondta, lemondták az éttermet, mert te nem akarsz „idegen kosztot”.
Eszter lehunyta a szemét.
Hát itt van.
Nem az évforduló a lényeg. Nem a rántott hús, nem a torta.
Hanem a hazugság, gondosan elrendezve két nő között, mint egy ünnepi teríték.
– Elmegyek – mondta végül.
– Most rögtön? – bizonytalanodott el Mária.
– Nem hozzád. A házatok melletti kávézóba. Egy órán belül ott vagyok. És Gábor is jöjjön.
A „Vanília” kávézóban, ahol a levegőben frissen őrölt kávé, nedves kabátok és túl édes péksütemények illata keveredett, hárman ültek le az ablak melletti asztalhoz. Mária érkezett elsőként, és idegességében mentateát rendelt, pedig ki nem állhatta a mentát – az arckifejezése elárulta.
Amikor Gábor belépett, egy pillantás is elég volt neki, hogy megértse: itt most nem békülés készül.
– Mi történt? – kérdezte leülve. – Miért néztek így rám?
– Így hogyan? – kérdezett vissza Eszter.
– Mintha… feszült lennétek.
– Hagyjuk a bevezetőt – vágott közbe Mária. – Eszter szerint azt mondtad neki, nincs pénz az ünnepségre.
Gábor tekintete ide-oda járt köztük.
– Anya, én elmagyaráztam…
– Nem. Most rendesen el fogod. Kilencvenezer forintot utaltam?
– Igen.
– A születésnapra?
– Igen.
– Akkor hol van az a pénz?
Ebben a pillanatban a pincérnő letette a poharakat az asztalra, és olyan gyorsan eltűnt, mintha megérezte volna, hogy családi robbanás készül.
Gábor az orrnyergét masszírozta.
– Nem ennyire egyszerű.
– Imádom ezt a mondatot – jegyezte meg Eszter halkan. – Általában innen kezdődik a legcsúnyább rész.
– Eszter, legalább most hallgass el – csattant fel a férfi.
Mária kiegyenesedett.
– A feleségedet ne csitítsd. Nekem válaszolj.
Gábor kinézett az ablakon, aztán a kezeit bámulta.
– A pénz egy részét felhasználtam. Ideiglenesen.
– Mire? – kérdezték egyszerre.
– Volt egy befizetésem.
– Milyen befizetés? – Eszter hangja szinte suttogássá halkult.
– Az autóra.
– Miféle autóra? – értetlenkedett Mária.
Eszter férjére meredt.
– Nincs autód.
Gábor nagyot nyelt.
– Most már… majdnem van.
A csend olyan sűrű lett, hogy a teáskanál csörrenése lövésnek tűnt.
– Kezdd az elején – mondta Eszter kimérten. – Rövid mondatokkal, ha lehet.
Gábor hadarni kezdett, mint egy lebukott diák.
– Az egyik kollégám árulta a Kiáját. Jó állapot, egy tulaj, kevés kilométer. Olcsón adta. Elegem van az ingázásból: vonat, busz, gyalog a sárban. Gondoltam, most vagy soha. Letettem az előleget. A következő fizetésből akartam rendezni. Aztán jött az évforduló. Úgy számoltam, ha Eszter főz, spórolunk, visszapótolom, és senki sem veszi észre.
Mária úgy nézett rá, mintha egy idegent látna.
– Te az én pénzemből fizettél előleget a saját autódra?
– Mondtam, hogy csak átmenetileg!
– És közben engem állítottál be szűkmarkúnak, aki nem hajlandó segíteni – tette hozzá Eszter.
– Nem állítottalak be!
– Akkor mit csináltál? Novellát írtál? Nekem azt mondtad, nincs pénz. Anyádnak azt, hogy mindent intézek. Összeeresztettél minket, aztán vártad, melyikünk robban előbb.
– Ne túlozz.
– Hogyan kellene reagálnom? Tapssal?
Mária előrehajolt.
– A maradék pénz?
Gábor elhúzta a száját.
– Milyen maradék?
– Kilencvenezerből hatvanezret adtál előlegre. Harminc maradt.
Hosszú sóhaj.
– A közös kártyáról rendeztem egy hitelkártya-tartozást.
– Melyik közös kártyáról? – Eszter ujjai elfehéredtek.
– A számláról. Úgyis volt rajta pénz.
– Az a rezsire és a júniusi nyaralásra volt félretéve.
– Visszatöltöttem volna!
– Mikor? – kérdezte Eszter. – Amikor már a „majdnem” autóddal gurultunk volna Siófokra?
Gábor arca elvörösödött.
– Úgy beszéltek, mintha kaszinóba vittem volna! A családnak akartam jót. Autóra szükség van.
– A család nálad azt jelenti, hogy egyedül döntesz, más pénzét költöd, és mindkettőnket félrevezeted? – kérdezte Eszter halkan. – Érdekes értelmezés.
Mária csöndesen megszólalt:
– Nekem azt mondtad, Eszter nem akar segíteni, mert sajnálja az energiát. Közben te mit tettél? Titkolóztál?
– Anya, ne csinálj drámát.
Eszter felnevetett.
– Látod? Kedvenc szó. Öröklődik.
– Nem titkolóztam! Csak el akartam kerülni a veszekedést.
– Ehhez képest sikerült egy sokkal nagyobbat – felelte Mária. – Miért kellett ezt titokban intézni?
– Mert tudtam, hogy egyikőtök szerint sem időszerű. Előbb meg akartam oldani, és csak utána bejelenteni.
– Ez nem „megoldás”, hanem kész helyzet elé állítás – mondta Eszter. – Szép szokás.
Gábor hátradőlt, most már nyíltan dühösen.
– Persze. Én vagyok az egyetlen hibás. Ti meg tökéletesek vagytok. Anya egész életében irányított, te pedig soha semmivel nem vagy elégedett. Én meg köztetek őrlődöm.
– Nem köztünk – rázta meg a fejét Eszter. – Fölénk helyezted magad, mint valami rendező. Két külön történetet adtál elő, bízva benne, hogy majd kimagyarázod. Nem jött össze.
Mária ajkai összeszorultak. Nem lett kedvesebb a tekintete, inkább tisztább.
– Eszter – fordult hozzá száraz hangon –, akkor te nem rosszindulatból mondtál nemet?
– Azért, mert nem akartam egyedül cipelni az egészet. De a pénzről nem tudtam.
– Ha tudtad volna?
– Rendelünk ételt. Vagy kevesebb vendéget hívunk. Vagy bérelünk egy kisebb helyet. Bármit, csak ne ezt a kényszerű színjátékot.
Mária bólintott, mintha egy belső jegyzetet pipálna ki.
Gábor riadtan nézett rájuk. Az az ember volt, aki most döbbent rá, hogy az eddig bevált túlélési módszere egyetlen perc alatt omlott össze.
– És most mi lesz? – kérdezte.
Eszter lassan ráemelte a tekintetét.
– Az attól függ, mikor akartad elmondani az előleget és a közös számlát. Mielőtt aláírod a papírokat, vagy utána, amikor már nem lehet visszafordulni?