– Teljesen elvesztetted a józan eszedet, Eszter? Komolyan azt tervezted, hogy az én születésnapi ünnepségemen rendezel jelenetet?
Mária hangja hamarabb söpört végig a konyhán, mint ahogy ő maga belépett volna. Az ajtó még be sem csukódott rendesen, de az anyós már ott állt a bejáratnál bézs színű kabátjában, oldalán azzal a hatalmas táskával, amelyből bármikor előkerülhetett alufóliába csomagolt sült csirke vagy egy jól irányzott erkölcsi prédikáció. Eszter épp csak feltette a vizet forrni, és lerúgta a cipőjét. A lába sajgott az egész napos rohangálástól, az áprilisi, csontig hatoló szél még mindig a gallérjába kapaszkodott, a fejében pedig úgy zúgott a munka utáni fáradtság, mintha valaki órák óta egy radiátort püfölne kanállal.
– Jó estét, Mária – felelte higgadtan, minden erőltetett kedvesség nélkül. – Önnek is.
– Ne próbálj szellemeskedni. Gábor mondta, hogy kijelentetted: nem vagy hajlandó főzni az évfordulómra. Ezt mégis hogy képzelted? Ez valami passzív ellenállás? Lustaság? Vagy mostanában divat lett, hogy valaki feleség, de csak névleg, mint egy albérlő?
Eszter lassan letette a bögrét az asztalra.
– Azt mondtam, nem tudok kivenni két nap szabadságot azért, hogy harminckét emberre főzzek: salátákat, meleg ételeket, meg az elmaradhatatlan „jaj, még egy kis hal is kéne” kört. Igen, ezt mondtam.
– Harminckét ember! – horkant fel Mária. – Először is, nem negyven. Másodszor, család és közeli ismerősök. Harmadszor pedig te a fiam felesége vagy. Vagy Pécsen most úgy megy, hogy valaki felhúz egy gyűrűt, aztán már szabad is, mint egy bérelhető roller?
Gábor a hűtőszekrénynek támaszkodva a telefonját nyomkodta, mintha a világgazdaság alakulása fontosabb lenne a saját konyhájában zajló viharnál. Eszter nézte, és arra gondolt, hogy ezt a különös képességét – hogy képes köddé válni a legkellemetlenebb pillanatokban – egyszer még tudományos kutatás tárgyává teszik.
– Gábor – szólalt meg nyugodtan –, talán elmondhatnád te is. Neked beszéltem erről, nem a lépcsőháznak.
A férfi felpillantott, sóhajtott, mint akire hirtelen nemzetközi béketárgyalást bíztak.
– Eszter, anya csak izgul. Nagy nap ez neki. Igazán segíthetnél. Csak most az egyszer.
– Csak most? – vonta fel a szemöldökét. – Mint amikor „csak most” ugrottunk ki a telkére, „csak most” halasztottam el egy megbeszélést, mert szekrényt kellett cipelni, vagy „csak most” ne szóljak vissza, mert ő idősebb? Vezeted valahol ezeknek az egyszeri alkalmaknak a listáját, vagy emlékezetből dolgozol?
Mária ingerülten csapta le a táskáját egy székre.
– Most már én vagyok a hibás? Én neveltem fel a fiamat, nem azért, hogy valami irodista kislány majd határokról tartson nekem előadást. Miféle határok léteznek egy családi konyhában? A hűtő közös, a férj közös, a gondok is közösek.
– A férjem azért nem köztulajdon – jegyezte meg Eszter halkan. – Bár néha elbizonytalanodom.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy este hétig dolgozni, másfél órát araszolni a dugóban, majd két teljes napot a tűzhely mellett tölteni – az nem családi segítség, hanem ingyenmunka.
– Ingyenmunka! – tárta szét a karját Mária. – Hallod, Gábor? A férje anyjának jubileuma neki projekt. Az apád idejében…
– Anya, kérlek – morogta Gábor –, ne kezdd.
– De igenis kezdem! Az ilyen menyekkel nem lehet hallgatni. Ő mindig fáradt. Mindig túlterhelt. Örökké értekezlete van. Mintha másnak nem lenne élete. Az ő korában én dolgoztam, gyereket neveltem, és még az anyósomnak is sütöttem. Senki nem roskadt össze.
– Elismerem a teljesítményét – felelte Eszter szárazon. – De nem írtam alá, hogy megismétlem.
– Micsoda függetlenség! – csattant fel Mária. – És vacsorát majd ki készít? Egy applikáció?
– Időnként igen. Futárok léteznek. Dobozos étel is. A világ nem omlik össze egy rendelt rántottától.
Az anyós megvetően összepréselte az ajkát.
– Nem csoda, hogy a férjed úgy néz ki, mint egy kollégista a tábor után. Csupa csont.
Eszter Gábor felé fordult.
– Te is így látod? Éheztetlek, és veszélyeztetem a családi hagyományokat, mert nem a szabvány szerint főzöm a borscsot?
– Én csak azt gondolom – kezdte óvatosan –, hogy nem kéne elvi kérdést csinálni belőle. Segíthetnél. Anyának fontos, hogy minden rendben menjen.
– Rendben az lenne, ha előre megkérdeznének, nem pedig hétfő este közölnék, hogy szombaton közétkeztetést játszom.
– Senki nem közölt semmit! – emelte fel a hangját Mária. – Megkérünk valamire.
– Ha a visszautasítás után veszekedés jön, az már nem kérés – válaszolta Eszter. – Az burkolt parancs.
– Eszter, eltúlzod – húzta el a száját Gábor.
– Tényleg? Akkor mondjuk ki egyszerűen. Mondd most ki hangosan, hogy a harminckét főre nem én főzök. Rendelünk ételt. Vagy ti ketten megoldjátok. És lezárjuk.
A konyhára sűrű csend telepedett. Még a vízforraló is elhallgatott, mintha figyelne.
Gábor megköszörülte a torkát.
– Most rendelni nagyon drága.
– Az én időm pedig ingyen van? – kérdezte Eszter.
– Ne csináljunk ebből pénzügyi kimutatást.
– Értem. A forint számít, én nem.
Mária méltóságteljesen felemelte az állát.
– Most már világos. Nem akarsz igazán a családhoz tartozni. Jó neked idejönni, itt aludni, használni mindent, viselni a férjed nevét, de amikor dolgozni kellene a közös ügyért, hirtelen fontosabb lesz a karriered meg az ideológiád.
– A nevemet nem változtattam meg – jegyezte meg Eszter.
– Pontosan! – csapott le rá diadalmasan Mária. – Már akkor tudtam.
Eszterben ekkor valami hajszálvékony, mégis lényeges szál elszakadt. Nem drámai robajjal, csak egyszerűen: elég.
– Nem fogok főzni az ünnepségre – mondta nyugodtan. – Sem salátát, sem kocsonyát, sem sült húst, sem a titkos öntetes uborkát. Nem dacból. Hanem mert nem engedem, hogy dirigáljanak nekem. Ez végleges.
– Megtagadsz? – kérdezte Mária halkan, és ebben a halkságban több indulat volt, mint az eddigi kiabálásban együttvéve.
– Igen.
– Gábor.
A férfi zsebre tette a telefonját. Úgy nézett ki, mint akit választás elé állítottak két kellemetlen opció között.
– Eszter, ha így állsz hozzá… őszintén szólva furcsa. Egy ilyen apróságból elvi ügyet csinálni…
– Apróság az, ahogy némán végignézed, hogy anyád rajtam vezeti le a feszültségét.
– Nem vezeti le, csak… érzelmes.
– Remek szó. Ha én emelem fel a hangom, hisztizek. Ha ő teszi, érzelmes.
Mária felkapta a táskáját.
– Tudod mit, Eszter? Ilyen természettel nem lehet családot összetartani. Gábor, induljunk. Hadd élvezze itt a nagy szabadságát.
– Senki nem megy sehova – csattant fel Eszter, saját hangerejétől maga is meglepődve. – Vagy képesek vagyunk normálisan beszélni, vagy most azonnal távoznak.
– Te tessékelsz ki a fiam lakásából? – kérdezte sértetten Mária.
– Abból a lakásból, amelynek a költségeit én is fizetem.
Gábor