— A munkaszerződésben? — kérdezett vissza Eszter hitetlenkedve. — Te most jogásznak képzeled magad?
— Nem, egyszerűen csak el szoktam olvasni, amit aláírok. Ti nem így tesztek? — vontam meg a vállam.
Néhány másodpercig némán fürkészett, láthatóan próbálta értelmezni, amit mondtam. Aztán az ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
— Persze, értem… Csakhogy, kedvesem, amikor az ember egyre feljebb jut a ranglétrán, rájön, hogy időnként a magánéletéből is áldoznia kell a karrierért. De hát ettől neked egyelőre nem kell tartanod.
Ekkor éreztem, hogy végleg elszakad bennem valami.
Szerepet játszani szórakozásból egy dolog. De kioktatást hallgatni valakitől, aki a férje bankszámláját tekinti saját érdemének — az már más.
— Tudja mit, Eszter? — váltottam hirtelen hangnemet, és eltűntettem a korábbi, szándékosan naiv hangsúlyt. — Beszéljünk inkább őszintén.
András megfeszült mellettem; megérezte, hogy fordul a levegő.
— Az egész estét azzal töltötte, hogy számokat sorolt. Százmilliós lakás, négyszázezres táska, a férje szállodái… És tudja, mire jutottam? Hogy az árakon kívül semmit nem tudtam meg magáról.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz — ráncolta a homlokát.
— Dehogynem. Egyetlen történetet sem mesélt az ottani életéről. Nem hallottam semmit arról a kultúráról, amelyre állítólag olyan büszke. Nem mondta el, mi lelkesíti, mi teszi boldoggá, miről álmodik. Csak az összegek, újra és újra.
Eszter kihúzta magát a fotelben.
— Ide figyelj, kislány…
— Nem, inkább maga figyeljen — szakítottam félbe. — Tanítani akart az életről, miközben más pénzéből és más sikereiből él. A szállodák a férjéé, a vagyon az övé, a lakás is az övé. És mi az, ami valóban az öné? Az a művészettörténeti tanfolyam? Amit, ha jól tudom, szintén a férje fizetett.
Az arca elvörösödött.
— Hogy merészelsz így beszélni velem? Tudod egyáltalán, kivel állsz szemben?
— Pontosan — feleltem higgadtan. — Valakivel, aki azt hiszi, hogy az idegen pénz feljogosítja mások lenézésére. Aki címkék alapján méri az embereket, és ezt még jó modornak is tartja.
— És te ki vagy, hogy ítélkezz felettem? — pattant fel. — Egy titkárnő huszonötezer forintos fizetéssel!
— Ez számít? — én is felálltam, és a szemébe néztem. — Egész este egyetlen őszinte kérdést sem hallottam öntől. Nem érdeklődött, hogy a testvére jól van-e, boldog-e, mi érdekli mostanában. Nem kérdezte meg, honnan jöttem, van-e családom, mit szeretek csinálni. Csak azt akarta bebizonyítani, hogy nem vagyok elég jó Andrásnak. Ugye erről volt szó?
András döbbenten kapkodta a tekintetét kettőnk között.
— Tudja, mi a legszomorúbb? — folytattam. — A milliói bennem egy csepp tiszteletet sem ébresztettek. A pénz önmagában csupán szám. A megbecsülést a tettek, az emberség, az együttérzés váltja ki. És ebből, ne haragudjon, ma este semmit nem láttam.
— Így még senki nem beszélt velem… — suttogta Eszter hitetlenkedve.
— Elhiszem — bólintottam. — Valószínűleg sokan inkább hallgatnak, nehogy elesnek a juttatásaitól. Vagy egyszerűen nem akarnak konfrontálódni.
Felvettem a kopott táskámat, és az előszoba felé indultam. András azonnal utánam sietett.
— Lilla, várj! — kiáltotta Eszter. — Nem távozhatsz csak úgy!
Az ajtóból még visszanéztem.
— De igen. Mielőtt megyek, elárulok valamit. András nem hazudott: valóban irodában dolgozom. Csakhogy nem titkárnőként, hanem egy informatikai vállalat stratégiai igazgatójaként. A havi fizetésem háromszázötvenezer forint. A másfél ezres táskáimat pedig nem kényszerből hordom, hanem azért, mert nem tartom ésszerűnek egy takarító egész havi bérét egy kiegészítőre költeni.
Eszter szóhoz sem jutott.
— András azért nem mondta el, hogy nálánál is sikeresebb nőt vett feleségül, mert ismerte a természetét. Nem a pénz miatt hallgatott, hanem hogy megkíméljen ettől a találkozástól. Most már értem, miért. Szomorú.
A lakásból dermedt csendben léptünk ki.
Az autóban András hosszú percekig csak maga elé bámult, végül mélyet sóhajtott.
— Lilla, ne haragudj. Tudom, milyen rosszul festett ez az egész. Mindig ilyen volt, én pedig megszoktam, hogy inkább nem vitatkozom vele.
— A vita kerülése egy dolog — feleltem csendesen. — De a feleséged eredményeinek eltitkolása már más kategória.
— Igazad van — szorította meg a kezem. — Büszke vagyok rád. Nem csupán a munkádra és a fizetésedre, hanem arra is, ahogyan emberekkel bánsz. Többé nem fogom kisebbíteni, amit elértél. Sőt, büszkén vállalom mindenhol. Megígérem.
Két nappal később Eszter visszarepült a férjéhez, anélkül hogy elköszönt volna. Tegnap pedig András kitett egy közös fotót rólunk a közösségi oldalára ezzel a felirattal:
„A feleségemmel — életem legokosabb és legsikeresebb nőjével.”