— Attól függ, melyik részéről beszélünk — felelte Eszter fölényesen. — Ha az ember lepukkant környéken vásárolgat, persze hogy olcsón kijön. De próbálj meg egy rendes isztambuli negyedben élni, egy igényes lakásban… A mi otthonunk például másfél millió dollárt ér. Ez azért nem aprópénz.
— Azta! — kerekedett el a szemem. — És az forintban mennyi? A dollárral mindig bajban vagyok.
Eszter látható élvezettel kezdett számolgatni.
— Több mint százmillió forint, kedvesem. És akkor még nem beszéltünk a fenntartási költségekről, közös költségről. Nálunk portaszolgálat működik, van saját edzőterem és medence is az épületben. Balázs szerint lakhatáson spórolni egyenlő az önszabotázzsal.
— Százmillió… — ismételtem elhúzva a szót, mintha próbálnám befogadni az összeget. — Akkor nektek tényleg rengeteg pénzetek lehet, nem?
András fájdalmas sóhajjal a tenyerébe temette az arcát, de Eszter szemmel láthatóan elemében volt.
— Hála az égnek, nem panaszkodhatunk. Balázs sikeres vállalkozó, én pedig besegítek neki a nemzetközi projektek koordinálásában. Idén például új szállodát indítunk Bodrumban. Csak az építkezésbe öt millió eurót fektetünk.
Úgy mondta, mintha személyesen ő tervezte volna az alaprajzot és húzta volna fel a falakat.
— Ez igazán lenyűgöző! — csaptam össze a kezem. — Feltehetek egy butácska kérdést?
— Nyugodtan, kérdezz csak.
— Minek nektek ennyi pénz?
Eszter mosolya megmerevedett. Látszott rajta, hogy nem erre számított. András döbbenten nézett rám.
— Hogyhogy minek? — kérdezett vissza Eszter.
— Úgy értem — folytattam ártatlan arccal —, azt mondtad, a lakás százmillióba került. Ketten éltek benne, gyerek még nincs. Nem túl nagy az a tér kettőtöknek? És miért kell több hotel? Egy helyen is lehet lakni.
Az arcán átfutott valami bizonytalan árnyék. Gyanítottam, hogy a művészettörténeti tanulmányai során nem sok szó esett a felhalmozás filozófiai értelméről.
— Ez… befektetés — vágta ki végül. — A tőkének mozognia kell! Nem lehet csak úgy állni hagyni. Te például egyik fizetéstől a másikig élsz, mi pedig előre gondolkodunk.
— Nem teljesen egyik hónapról a másikra élek — sértődtem meg látszólag. — Még félre is tudok tenni valamennyit. Vésztartaléknak.
— És mennyi a fizetésed, ha szabad tudnom? — kérdezte leereszkedő mosollyal.
— Huszonötezer forint — füllentettem. — De nem költöm el mindet! A múlt hónapban például háromezer forintot félretettem.
— Háromezer egy hónapban — ismételte, és a hangjában csengett a gúny. — Tudod, az egyik táskám többe került, mint a te egész éves kereseted.
Felállt, és levett a polcról egy apró, elegáns bőrtáskát.
— Hermès Birkin — jelentette ki büszkén. — Négyszázezer forint. Születésnapi ajándék a férjemtől.
A kezembe adta. Tapogattam a finom bőrt, mintha valóban csodálnám.
— De puha! És mitől ér ennyit?
— Hát mert Hermès! — vágta rá. — Presztízs, minőség, ritkaság!
— A ritkaság azt jelenti, hogy csak egy van belőle a világon? — kérdeztem tovább.
— Nem, de limitált darabszámban készül, várólista van rá… — kezdett ingerültté válni.
— Értem — bólogattam. — Mint amikor új iPhone jelenik meg, és először keveset gyártanak, hogy mindenki még jobban vágyjon rá?
András köhintett, hogy elrejtse a mosolyát. Eszter viszont elvesztette a türelmét.
— Ennek semmi köze egy telefonhoz! Ez művészet! Stílus! Ízlés!
— Persze, persze — helyeseltem. — Nekem is van egy csinos táskám, másfél ezer forintért vettem. Sokkal több minden belefér, mint ebbe.
Eszter gyors mozdulattal visszavette tőlem, mintha attól tartana, hogy puszta érintésemmel csökkentem az értékét.
— Lilla, drágám — váltott keményebb hangra —, te nem látod a különbséget tárgy és tárgy között. Létezik szint és státusz. Ha valaki Hermèst hord, másként tekintenek rá. Tisztelet övezi.
— És ha az illető rossz ember, csak drága a táskája, akkor is megbecsülik? — érdeklődtem.
— Ez nem erről szól! — csattant fel. — Arról, hogyan pozicionálod magad a társaságban!
— De miért kell pozicionálni? — csodálkoztam. — Nem egyszerűbb csak rendesnek lenni?
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. A kijelzőn a cégünk vezérigazgatójának neve villogott. Kinyomtam a hívást.
— Elnézést — mondtam. — A főnököm keresett. De már nem munkaidő, ráér holnap.
— Nem veszed fel a főnöködnek? — hördült fel Eszter. — Kirúghatnak!
— Ugyan miért? — néztem rá értetlenül. — Letelt a munkaidő. A munkaszerződésemben feketén-fehéren benne van, hogy este hat után nem vagyok köteles hívásokat fogadni.