A negyedik emeletre gyalog mentünk fel. András megnyomta a csengőt, és alig telt el néhány másodperc, máris kitárult az ajtó.
Eszter pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem.
Magas, karcsú, hibátlan tartással. A haja tökéletesen beszárítva omlott a vállára, a körmei frissen lakkozva csillogtak – ránézésre is vagyonba kerülhetett az a manikűr. Olyan ruhát viselt, amelynek az ára vetekedhetett az én egyhavi fizetésemmel; felismertem a darabot, egy török tervező kollekciójából, láttam már róla fotót az egyik ismerősöm oldalán.
Mégsem a ruhája volt a legbeszédesebb, hanem a tekintete. Lassan végigmért tetőtől talpig. A szemében átfutott valami – mintha csalódás és elégedett káröröm keveréke villant volna meg benne.
— Andráska! — kiáltott fel túláradó lelkesedéssel, és szorosan megölelte az öccsét. — Végre itt vagytok! És te lennél Lilla?
Úgy nyújtotta felém a kezét, mintha kitüntetésben részesítene. Megfogtam, és egy árnyalattal erősebben szorítottam rá, mint illendő lett volna, közben szélesen rámosolyogtam.
— Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! András annyit mesélt rólad! Élőben még szebb vagy, mint egy modell!
Eszter kegyes mosollyal biccentett.
— Kedves vagy. Gyertek beljebb. A cipőt kérlek vegyétek le, tegnap takarítottam ki az egész lakást.
A lakás látványa valóban megdöbbentő volt — nem a mérete miatt, hanem azért, mert minden négyzetcentimétert drága dísztárgyak foglaltak el.
Török szőnyegek borították a padlót, muránói üvegvázák csillogtak a komódon, porcelánfigurák sorakoztak a polcokon, a falakon aranyozott keretű festmények függtek. Az egész helyiség inkább emlékeztetett egy exkluzív galériára, ahol az ember fél levegőt venni, nehogy leverjen valamit.
— Nahát! — tátottam el a számat eltúlzott ámulattal. — Egyetlen nap alatt ilyen lett? Mintha egy film díszletébe csöppentünk volna! Ezek mind Törökországból vannak?
— Nem kizárólag — felelte büszkén. — Az a váza például velencei üveg, a festmény pedig egy kortárs isztambuli művész alkotása. A férjemmel gyakran járunk aukciókra.
A „férjemmel” szót külön hangsúllyal ejtette ki, mintha ezzel is jelezné: ő már egy másik ligában játszik.
— És mivel foglalkozik a férjed? — érdeklődtem, miközben leültem a kanapéra, és tovább forgattam a fejem csodálkozva.
— Balázs szállodaláncot birtokol Antalyában — válaszolta, és a hangjában finom felsőbbrendűség csengett. — Az egyik hotelében szálltam meg évekkel ezelőtt. Első látásra szerelem volt.
András mellettem ült, igyekezett érdeklődést színlelni, de éreztem rajta a feszültséget.
— Milyen romantikus! — csaptam össze a kezem. — Én Andrással a buszon ismerkedtem meg. Átadta a helyét, mert tele volt a kezem bevásárlószatyrokkal. A boltból jöttem.
András majdnem félrenyelte a levegőt. Eszter ajka alig észrevehetően megfeszült. A buszos történet szemmel láthatóan nem illett bele az ő elképzeléseibe a „méltó” találkozásokról.
— Értem… — húzta el a szót. — András említette, hogy irodában dolgozol?
A hanghordozásában ott bujkált a leplezett lenézés. Úgy döntöttem, ráteszek még egy lapáttal.
— Igen, titkárnőként. Vagyis inkább az irodavezető asszisztense vagyok. Kávét főzök, fénymásolok, telefonokat veszek fel. Semmi bonyolult — sóhajtottam. — De legalább közel van, és a főnök sem túl szigorú.
— Világos — bólintott, és mintha elégedett fény csillant volna a szemében. Talán igazolva látta minden előítéletét. — És a jövőre nézve? Vannak terveid?
— Tervek? — tettem úgy, mintha zavarba jönnék. — Hát… gyerekek, gondolom. András kisfiút szeretne. Én meg gondolkodtam rajta, hogy elvégzek egy műkörmös tanfolyamot. Azt mondják, jól lehet vele keresni, és akár otthonról is mehet.
András úgy ült mellettem, mint akit szögekkel szurkálnak. Az arcáról le lehetett olvasni: megbánta az egész látogatást, de már nem tudja megállítani a műsort.
— A manikűr persze tisztességes szakma — jegyezte meg Eszter leereszkedően. — De manapság egy nőnek képeznie kell magát. Olvasni, művelődni, érteni a kultúrához. Én például nemrég fejeztem be egy művészettörténeti képzést az Isztambuli Egyetemen. Angol nyelven, természetesen.
— Tényleg? Az fantasztikus! — lelkesedtem. — Milyen angolul? Én csak iskolában tanultam, de már alig emlékszem valamire. A „hello”-n meg a „how are you”-n kívül.
Egy pillanatra megtorpant, majd fölényes mosollyal válaszolt:
— Angolul, kedvesem. Másmilyen nincs.
Aztán Andráshoz fordult.
— Nem gondolkodtatok rajta, hogy Lillát beíratjátok egy nyelvtanfolyamra? Isztambulban nyelvek nélkül nem lehet boldogulni.
— Egyelőre nem tervezünk odaköltözni — felelte óvatosan András.
— Kár — legyintett Eszter, egyre jobban belelendülve. — Európa, pezsgés, lehetőségek! Persze az élet drága, bizonyos életszínvonal szükséges hozzá — jelentőségteljes pillantást vetett rám. — De hát idővel talán… bár ki tudja…
Éreztem, hogy elérkezett a megfelelő pillanat. Ideje volt a második felvonásnak.
— Tényleg ennyire költséges ott az élet? — kérdeztem ártatlan kíváncsisággal. — Az egyik barátnőm pont azt mesélte, hogy Törökországban minden sokkal olcsóbb, mint nálunk.