András a bejárati előszobában állt a tükör előtt, és alig egy perc leforgása alatt harmadszor igazította meg az inge gallérját.
A sarokból figyeltem őt, a félfa mellett támaszkodva. Általában magabiztos volt, már-már zavarba ejtően higgadt. Informatikusként dolgozott, szép fizetéssel; megengedhette magának a belvárosi lakást és az évi kétszeri grúziai nyaralást is.
Most mégis úgy feszengett, mint egy diák felelés előtt.
— Lilla, készen vagy? — szólt hátra, pedig a tükörből pontosan látta, hogy ott állok mögötte.
— Mindjárt — feleltem, miközben magamra húztam a kedvenc Massimo Dutti kardigánomat. — Mesélj még egyszer Eszterről.
András felém fordult. A szája sarka aprót rándult — ez a kis tic mindig akkor jelent meg, amikor szépített a valóságon, vagy nem mondott el mindent.
— Mit mondjak… Öt évvel idősebb nálam. Nyolc éve ment férjhez egy török férfihoz. Isztambulban élnek, gyerek nincs. Sikeres, önálló nő — tartott egy rövid szünetet, majd hozzátette: — Egyszerűen csak… hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz. Amióta kiköltözött Törökországba, kicsit… hm… fennhordja az orrát.
Elmosolyodtam.
Egy év házasság után András minden rezdülését ismertem. A „bizonyos életszínvonal” nálam azt jelentette: Eszter tehetős, és szeret is erre emlékeztetni másokat. A „kicsit fennhordja az orrát” fordítása pedig az volt, hogy lenéző. És ahogy a férjem idegesen gyűrögette a kezét, abból arra következtettem, hogy a nővér nem kis kihívás.
— És azt tudja, mivel foglalkozom? — kérdeztem ártatlan hangon.
— Hát… kérdezte. Mondtam, hogy te… izé… irodában dolgozol. Szóval azt hiszi, hogy titkárnő vagy, vagy valami hasonló.
Íme az igazság. Nem szerénységről volt szó, hanem szégyenkezésről. András egyszerűen nem merte bevallani a nővérének, hogy a felesége többet keres nála.
Az, hogy egy nagy informatikai vállalat stratégiai fejlesztési igazgatója vagyok, havi háromszázötvenezer forintos fizetéssel, valahogy „irodai munka” lett az ő elbeszélésében.
Éreztem, hogy belül forr bennem a méreg, de nem robbantam. Nem most volt itt az ideje a vitának. Ráadásul az egész helyzet groteszk módon mulatságosnak tűnt. Egy felnőtt férfi retteg attól, hogy kiderül: a felesége sikeresebb nála. Mit vár? Hogy eljátsszam a szürke kisegeret, aki kávét hord a főnökének?
— Nem haragszol, ugye? — nézett rám könyörgő tekintettel. — Nem akarok fölösleges kérdéseket. Eszter csak három napra jött haza. Találkozunk, beszélgetünk, és kész.
— Csak három nap? — kérdeztem vissza. — Hol lakik?
— Anyánál. De ma anya a telken van, úgyhogy Eszter hívott át vacsorára. Valami török ételt készít, meg akar kínálni minket.
Abban a pillanatban egy merész, kissé őrült, de annál csábítóbb terv körvonalazódott bennem.
Miért ne játszanám el a szerepet?
Csakhogy nem a visszafogott titkárnőt. Hanem valami sokkal feltűnőbbet. Hadd kapja meg a fennhéjázó nővér azt, amire számít: a „nem hozzá illő” feleséget.
— Rendben — mondtam, és a hálószoba felé indultam. — Átöltözöm.
András megkönnyebbülten sóhajtott, mit sem sejtve arról, mibe egyezik bele.
Fél óra múlva léptem ki a szobából. Térdén kifakult, régi farmer volt rajtam, egy olcsó, piacon vett felső, valamint elnyűtt tornacipő. A hajamat hanyag copfba fogtam, a sminket szinte teljesen lemostam, csak egy kevés alapozót hagytam. A hatás kedvéért felkaptam egy kopott dzsekit és egy régi, még egyetemi éveimből maradt táskát.
— Szerinted elmegy titkárnőnek? — kérdeztem szemlesütve, félénk mosolyt erőltetve az arcomra.
András döbbenten meredt rám.
Talán túlságosan is hiteles lett az átalakulás.
— Lilla, ezt most komolyan gondolod? — nézett rám úgy, mintha hirtelen földönkívülivé váltam volna. — Nem túlzás ez egy kicsit?
— Miért, nem elég jó? — vékonyabb, bizonytalanabb hangra váltottam. — Te mondtad, hogy magas szinthez szokott. Hadd lássa, milyen „szintet” választottál magadnak.
A férjem szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát. Zavart volt. Tudta, hogy ő vitte el idáig a dolgot, mégis késő volt visszakozni.
Ahogy anyósom háza felé autóztunk, ahol Eszter ideiglenesen megszállt, fejben tovább csiszoltam a szerepemet. Enyhe vidéki hangsúlyt veszek fel — végül is egy kisebb városból származom. Csempészek némi közönségességet a mozdulataimba, mindenre rácsodálkozom majd. És ami a legfontosabb: látványosan tájékozatlan leszek azokban a témákban, amelyekben ő fitogtatni akarja a műveltségét.
— Figyelj — szólalt meg András, amikor már a ház közelében jártunk —, biztos, hogy ez jó ötlet? Eszter nem szörnyeteg, csak… különleges eset.
— Különleges? Az mit jelent? — kérdeztem, miközben megigazítottam a copfomat.
— Azt hiszi, első pillantásra kiismeri az embereket. És szeret irányítani. Tanácsokat osztogatni. Főleg arról, hogyan kell „helyesen” élni.
Tökéletes. Egy önjelölt életvezetési guru, aki szakértőnek képzeli magát mások sorsában.
Annál izgalmasabb lesz a találkozás.
Leparkoltunk a ház előtt, és mielőtt kiszálltam volna az autóból, még egyszer végiggondoltam a szerepemet. A következő percekben eldől, mennyire hisz majd a saját első benyomásának.