Nem. Elege volt abból, hogy mindig ő hallgasson. Belefáradt abba, hogy alkalmazkodjon, hogy kisimítsa mások kedvéért a helyzeteket, hogy „könnyű eset” legyen. Nem akart többé kényelmes megoldás lenni mások számára.
Gábor este nyolc körül érkezett haza. Ahogy belépett, már az ajtócsukódás hangjából is érezni lehetett rajta a feszültséget. Arca komor volt, mozdulatai nehézkesek.
– Milyen volt? – kérdezte Eszter, tekintetét továbbra is a könyvre szegezve, mintha olvasna, bár egy sort sem fogott fel.
– Elment – felelte kurtán, és egyenesen a konyhába ment.
A tányérok csörrenése, a hűtő csapódása, a vízcsobogás mind eljutott Eszterhez. Néhány perc múlva Gábor egy bögrével a kezében visszatért, és fáradtan roskadt le vele szemben.
– Anya kérdezte, miért nem jöttél – mondta, a teáját nézve.
– Mit válaszoltál? – Eszter hangja nyugodt maradt.
– Azt, hogy dolgod volt. Határidős munka.
– Tehát nem az igazat mondtad.
Gábor felsóhajtott. – Mit kellett volna? Hogy a feleségem nem akar eljönni felköszönteni? Csináljak jelenetet az ünnepen?
Eszter lassan becsukta a könyvet, és most már egyenesen a férjére nézett.
– És elmondtad neki, miért nem mentem? Hogy másfél éve egyszer sem hívott be a konyhába? Hogy a küszöbön álldogálok, miközben ti bent teáztok? Hogy még egy rendes beszélgetésünk sem volt?
Gábor elfordította a tekintetét. A csönd nyomasztóan hosszúra nyúlt.
– Nem – felelte végül.
– Miért nem?
– Mert nem akartam vitát. Idős már. Nem hiányzik neki a feszültség. Minek elrontani a napját?
– Az enyémet el lehet?
– Te fiatal vagy. Te túl tudsz lépni rajta. Előtted az élet.
Eszter keserűen felnevetett.
– Szóval nekem tűrnöm kell, mert fiatal vagyok. Ő pedig bármit megtehet, mert idősebb. Kényelmes érvelés.
– Eszter, mit vársz tőlem? – csattant fel Gábor, a bögrét kissé túl erősen téve az asztalra. – Hogy számon kérjem anyámat? Hogy összevesszek vele?
– Azt szeretném, ha néha mellém állnál. Legalább egyszer. Nem mindig, csak egyszer.
– Én melletted állok!
– Nem – rázta meg a fejét halkan. – Te mindig az ő oldalán vagy. És értem, hogy szereted. De amikor választani kell kettőnk között, sosem én vagyok az első. Elegem van abból, hogy második legyek.
Gábor a csészébe meredt, mintha ott keresné a megoldást.
– Fogalmam sincs, mi a helyes – mondta végül halkan. – Akárhogy döntök, valakit megbántok.
– A helyes az őszinteség. Mondd meg neki, amit érzek. Hogy nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha tiszteletet vár, akkor kezdje azzal, hogy engem is tisztel.
– Nem fogja érteni. Más korban nőtt fel.
– Akkor ne várjon tőlem ajándékot és mosolyt. Ennyi az egész.
Gábor mély levegőt vett, majd felállt.
– Rendben. Átgondolom.
Csendesen ment be a hálóba, az ajtót is halkan húzta be maga mögött. Eszter a fotelben maradt. Az ablakon túl lassan elcsendesedett a város, sorra aludtak ki a fények.
Hetek teltek el. A levegő közöttük lassan kitisztult, újra beszélgettek hétköznapi dolgokról, nevettek is néha. Mária neve azonban nem került szóba. Gábor továbbra is eljárt hozzá hétvégenként, Eszter pedig otthon maradt. Nem vitatkoztak róla – egyszerűen így alakult.
Április közepén egy este Gábor a kanapéra ült Eszter mellé. Percekig csak hallgattak.
– Beszéltem anyával – szólalt meg végül.
Eszter letette a telefonját.
– És?
– Elmondtam, hogy nem érzed jól magad nála. Hogy úgy érzed, nem fogad el. Hogy idegennek érzed magad a saját házában.
– Mit szólt?
Gábor összekulcsolta a kezét.
– Először megsértődött. Azt mondta, túldramatizálom. Hogy ő mindig udvarias volt. Aztán elcsendesedett. Megkérdezte, tényleg ennyire rossznak tűnik-e kívülről.
– Mit feleltél?
– Az igazat. Hogy volt, amikor húsz percig álltál az előszobában. Hogy nem hívott be. Hogy rajtam keresztül küldte ki a süteményt, és egyszer sem kérdezte meg, hogy vagy. Hogy még sosem hívott fel csak azért, hogy beszélgessen veled.
Eszter szíve hevesebben vert.
– És erre?
– Azt mondta, nem gondolta, hogy ez így hat. Úgy érezte, csak távolságot tart, nem akar beleavatkozni az életünkbe.
– A távolság és a közöny nem ugyanaz – jegyezte meg Eszter halkan.
– Azt is mondta, hogy fél – tette hozzá Gábor. – Attól, hogy elveszít. Hogy majd eltávolodsz tőle, és egyedül marad. Szerinte a legtöbb fiú így tesz, ha megnősül.
– És te?
– Megnyugtattam. Azt mondtam, mindig az anyám marad. Segítek neki, látogatom. De te vagy a feleségem. Nem akarok két külön világban élni. Azt szeretném, ha mindketten részei lennétek az életemnek, feszültség nélkül.
Eszter nem tudott azonnal válaszolni.
– Üzent is – folytatta Gábor. – Szeretne beszélni veled. Négyszemközt. Meghívott minket teára. Azt mondta, süt majd valamit.
– Mikor?
– Amikor neked megfelel.
Eszter lassan bólintott.
– Átgondolom.
Nem volt biztos benne, hogy készen áll. Nem hitte, hogy egyetlen beszélgetés mindent helyrehoz. De talán ez volt az első lépés. Apró, bizonytalan, mégis fontos.
Eszter még nem döntötte el, elmegy-e. Nem tudta, képes lesz-e elengedni a sérelmeket. De most először érezte, hogy van választása. Már nem láthatatlan. Meghallották. És Gábor – ha csak részben is – végre mellé állt.
Talán ez többet ért bármilyen nőnapi ajándéknál.