– Család – ismételte Eszter lassan, ízlelgetve a szót, mintha először hallaná. – Érdekes kifejezés. Amikor anyád még a küszöbön sem enged túl, az is család? Amikor rajtad keresztül küld neked ételt, de nekem a telefonban egy köszönést sem ereszt meg, akkor is azok vagyunk?
Gábor arca megfeszült, a hangja élesebbé vált.
– Eszter, ennek most mi köze ide? Egy ajándékról beszélünk, te meg már megint régi sérelmeket hozol elő. Nem lehetne ezt most kihagyni?
– Régi sérelmek? – Eszter hirtelen tette le a csészét, a tea kilöttyent, barna foltot hagyva az alátéten. – Gábor, anyád nem egyszer nem engedett be a lakásba. Húsz percig álltam az előszobában, mint valami futár, miközben ti bent a konyhában teáztatok és süteményt ettetek. Ez szerinted csak egy apró sértődés? Vagy inkább megalázás?
Gábor elhallgatott. Látszott rajta, hogy erre nem számított.
– Anyu egyszerűen ilyen… idő kell neki – próbálkozott végül. – Más nemzedék. Másképp gondolkodik a kapcsolatokról. Nem érti ezt a mai világot.
– Másfél év, Gábor. Ennyi ideje „szokik” hozzám. Másfél éve teszek úgy, mintha nem lennék láthatatlan. Mennyi idő kell még? Öt? Tíz?
A férfi a kanapéra dobta a telefonját, majd az arcát dörzsölte, mintha ezzel el tudná tüntetni a helyzetet.
– Nem tudom, mit vársz tőlem – mondta fáradtan. – Ő az anyám. Nem tudom megváltoztatni. Nem kényszeríthetem, hogy máshogy viselkedjen. De attól még felköszönthetjük. Ünnep van.
– Köszöntsd fel – felelte Eszter, és az ablakhoz lépett, karját összefonva maga előtt. – Tőled, mint szerető fiától. A „családi ajándék” viszont azt jelenti, hogy mindenki a család része. Ha ő engem nem tekint annak, miért játsszam el, hogy mégis?
Gábor tanácstalanul nézett rá. Hozzászokott, hogy Eszter csendben nyel, nem csap zajt, nem konfrontálódik. Most viszont nem ismert rá.
– Most komolyan ezen akadunk fenn? – lépett közelebb. – Ez csak egy gesztus. Megvesszük együtt a telefont, és kész. Nem életre szóló döntés.
– Neked jelentéktelen – fordult felé Eszter, és a tekintete kemény volt. – Nekem viszont újabb bizonyíték arra, hogy itt felesleges vagyok. Nem vesznek komolyan, nem tisztelnek. És még én fizessek is azért, hogy ezt megerősítsem? Egy olyan embernek adjak ajándékot, aki levegőnek néz?
– Ugyan már, milyen fizetésről beszélsz? Közös kasszán vagyunk! – csattant fel Gábor. – Miért bonyolítod túl?
– Pont ezért van jogom eldönteni, mire megy el a pénzem – felelte higgadtan. – Nekem is van véleményem.
Súlyos csend telepedett a szobára. Gábor tétován állt, mintha nem tudná, mit kezdjen a kezeivel.
– Szóval nem akarod felköszönteni anyámat? – kérdezte végül, és a hangjában szemrehányás bujkált.
– Nem a köszöntést utasítom vissza, hanem a képmutatást – válaszolta Eszter nyugodtan. – Annak lehet ajándékot vinni, aki legalább tudomásul veszi a létezésed. Aki beenged a házába, aki köszön. Számomra Mária idegen. Távolságtartó, hideg. Ő döntött így.
– Nem idegen! Ő az anyám! – tört ki Gáborból.
– A te anyád – bólintott Eszter. – Nem az enyém. Számomra az anyós az, aki elfogad. Nem az, aki a küszöbön tart.
Gábor ökölbe szorította a kezét, majd hirtelen sarkon fordult. A hálószoba ajtaja csattanva záródott mögötte.
Eszter az ablaknál maradt. Belül remegett, de könnyek nem jöttek. Elfáradt a sírásban. Elfáradt abban is, hogy úgy tesz, mintha minden rendben lenne.
A következő napokban alig szóltak egymáshoz. Gábor korán ment el, későn ért haza. Vacsoránál mindketten a telefonjukba temetkeztek. A lakás levegője feszültté vált, mintha vihar közeledne.
Eszter tudta, hogy Gábor sértett. Számára az anyja érinthetetlen volt, akit mindig meg kell védeni. Eszter most kimondta azt, amit eddig lenyelt, és ezzel megbillentette a férfi biztonságérzetét.
De nem érzett késztetést a bocsánatkérésre. Nem azért, mert határt húzott. Nem azért, mert végre kimondta a másfél éve gyűlő gondolatokat.
Az ünnep előtt néhány nappal Gábor újra szóba hozta a témát. Leült mellé a kanapéra, hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt.
– Eszter, ne veszekedjünk. Tudom, hogy nem könnyű neked. Anyu tényleg nem mindig viselkedik jól. De ő az egyetlen anyám. Nem tehetem meg, hogy nem köszöntöm fel.
– Nem is kérem – felelte Eszter, a könyvből fel sem nézve. – Vedd meg a telefont, virágot, tortát, bármit. De a saját nevedben.
– És ha megkérdezi, miért nincs tőled semmi? Mit mondjak?
– Az igazat. Hogy elegem van abból, hogy láthatatlannak néz. Hogy nem szeretnék ajándékot adni annak, aki nem tisztel.
Gábor tiltakozni akart, de végül csak sóhajtott, és visszavonult a hálóba. Az ajándék kérdését többé nem hozta szóba.
Március nyolcadikán Gábor egyedül ment Máriához. Délelőtt tíz körül indult. Útközben vett harminc szál élénkpiros tulipánt, egy doboz drága bonbont és egy palack minőségi bort. A telefont végül nem szerezte be – talán nem akart ekkora összeget egyedül kiadni, vagy nem tudta volna megmagyarázni.
Eszter otthon maradt. Leült az ablak melletti fotelbe egy könyvvel, de a sorok összefolytak a szeme előtt. Folyton azon járt az esze, jól döntött-e. Nem lett volna egyszerűbb hallgatni, megvenni azt az átkozott készüléket, és úgy tenni, mintha semmi sem bántaná? Vásárolni, mosolyogni, elengedni a megaláztatást, és lezárni az egészet egy vállrándítással?