Amikor Eszter legközelebb Máriához ment, az asszony kimérten, már-már jegesen viselkedett vele. Ritkán hívta beljebb az előszobánál. Előfordult, hogy Gábor bement a konyhába teázni az anyjával, hogy megbeszéljenek valamit, Eszter pedig ott maradt az ajtó mellett, kabátban, cipőben. Papucsot sem kapott. Csak állt a lábtörlőn, mintha csupán futó vendég lenne.
– Gábor, nem lenne jobb, ha hazamennék? – súgta a férjének, amikor az egy pillanatra kijött a konyhából. – Úgyis kettesben akarsz beszélni anyukáddal. Családi ügyek… Majd megvárlak otthon.
– Ugyan már, maradj még egy kicsit. Mindjárt végzünk – legyintett Gábor, és már el is tűnt vissza.
Eszter ilyenkor a falon sorakozó régi fényképeket nézegette. Gábor az érettségi tablóképén, elegáns öltönyben, csokorral a kezében. Gábor a Balatonnál, napbarnítottan, gondtalan mosollyal. Gábor családi ünnepeken, Mária és a nagymama mellett, rokonok gyűrűjében.
Mindegyik képen a család része volt. Felszabadult, boldog – és Eszter sehol. Mintha az ő létezése nem is kapcsolódott volna ehhez az élethez.
Egy idő után egyszerűen abbahagyta a látogatásokat. Mi értelme volt újra és újra kellemetlen helyzetbe sodorni magát? Fél órákat toporogni az előszobában, feleslegesnek érezni magát? Inkább maradt otthon, elfoglalta magát valamivel, és próbálta nem marcangolni saját magát.
– Gábor, ma nem megyek – mondta egy újabb hétvége előtt, tekintetét lesütve. – Fáj a fejem.
– Már megint? – húzta össze a szemöldökét a férfi a hálószoba ajtajában. – Anya számít ránk. Főzött ebédet. A kedvenc fasírtodat készítette.
– Neked főzött – válaszolta halkan Eszter. – Nem nekünk. Soha nem nekünk főz. Csak neked.
– Ne beszélj így. Ő csak…
– Tudom. Még szokja a helyzetet. Másfél éve szokja. Kíváncsi lennék, mennyi idő kell még neki.
Gábor sóhajtott, de nem vitatkozott tovább. Nem győzködte. Elment egyedül. Általában este kilenc-tíz körül ért haza, kezében egy zacskóval, benne fasírttal vagy süteménnyel.
– Anya küldi. Azt mondta, holnap melegítsd meg – tette le az asztalra.
Eszter szó nélkül a hűtőbe rakta az ételt. Legszívesebben megkérdezte volna: miért nem tudja ezt közvetlenül neki odaadni? Miért rajta keresztül, mintha valami közvetítő lenne? Olyan nehéz lenne felhívni, és azt mondani: „Eszter, sütöttem egy pitét, ugorj be érte”?
De inkább hallgatott. Nem akart veszekedést. Abban reménykedett, hogy idővel minden kisimul.
Gábor továbbra is minden hétvégén meglátogatta az anyját. Rendszeresen, szinte menetrendszerűen. Néha estig ott maradt – filmet néztek, régi dobozokat pakoltak át az erkélyen, polcokat szereltek fel, papírokat rendeztek.
Eszter hozzászokott ehhez a ritmushoz. Otthonról dolgozott, találkozott a barátnőivel egy kávéra, olvasott, sorozatokat nézett. Igyekezett nem azon rágódni, hogy a férje több időt tölt Máriával, mint vele. Nem számolta a perceket, és próbálta elfojtani a féltékenységet.
– Anya egyedül él, nem könnyű neki – magyarázta Gábor, amikor Eszter finoman megjegyezte, hogy megint egész nap távol volt. – Én vagyok az egyetlen támasza. Segítenem kell. Ha nem én, akkor ki?
– Persze – bólintott Eszter. – Értem.
De valóban értette? Vagy csak nem akarta tovább élezni a helyzetet?
Gábor biztosította róla, hogy idővel minden rendeződik. Mária majd megenyhül, elfogadja őt is. Csak türelem kell, nem szabad sürgetni.
– Gondolj bele, egész életében velem élt. Apa korán meghalt, tízéves voltam. Számára én jelentem a világot. Amikor megnősültem, attól félt, elveszít. Hogy egyedül marad.
– Ezt el tudom képzelni – felelte Eszter csendesen. – De én nem elvenni akarlak tőle. Csak szeretnék valóban az életed része lenni. Nem árnyékként.
– Az is vagy. A legfontosabb része – ölelte magához Gábor.
Szép mondatok voltak. A valóságban azonban Eszter kimaradt a családi összejövetelekből, ünnepekből, beszélgetésekből. Papíron feleség volt, de a hétköznapokban mintha láthatatlan maradt volna.
Március nyolcadika előtt néhány nappal Gábor váratlan lelkesedéssel kezdett ajándékot keresni az anyjának. Egyik este telefonnal a kezében telepedett le Eszter mellé a kanapéra, és különböző webáruházakat böngészett.
– Nézd csak, ez a modell egész jó. Százhuszonnyolc gigás, gyors a processzora. Vagy itt van ez a drágább, nagyobb kijelzővel, háromkamerás. Szerinted melyik lenne jobb?
Eszter a könyvéből fel sem nézve vont vállat.
– Nem tudom. Kérdezd meg, milyen színt szeretne, mekkora képernyőt.
– Az már nem lenne meglepetés – mosolygott Gábor, azzal az izgatott arckifejezéssel, amit Eszter régen látott rajta. – Válasszuk ki mi, hadd örüljön.
Egy közel harmincötezer forintos készüléket nézett ki. Azzal indokolta, hogy Mária régóta vágyik egy ilyenre, a régi telefonja alig bír pár órát, az akkumulátora gyorsan lemerül, a kijelző repedt, a kamera homályos képeket készít.
– Ez tényleg hasznos ajándék. Nem csak dísz. Örülni fog neki, biztos vagyok benne – magyarázta lelkesen.
Eszter közben azon töprengett, mikor választott utoljára ilyen odaadással neki bármit is. Az előző születésnapján egy doboz bonbont kapott, amit Gábor munka után, sietve vett meg a közeli boltban. Olyat, amilyet a kollégáknak szokás.
– Gábor, miért kellene ebbe nekem is beszállnom? – kérdezte végül, igyekezve nyugodt maradni, bár belül összeszorult a gyomra.
A férfi értetlenül nézett rá.
– Hát miért ne? Hiszen egy család vagyunk. Nem természetes, hogy együtt adjuk az ajándékot?