— Eszter, mit szólnál, ha nőnapra vennénk anyának egy új telefont? — kérdezte Gábor, miközben az internetes áruház kínálatát böngészte. A kanapén ült, egyik lábát a másikra vetve, és teljesen belemerült a készülékek összehasonlításába. — Már régóta panaszkodik a régire. Azt mondja, hamar lemerül, alig látni a kijelzőt, és a kamera is borzalmas képeket csinál.
Eszter lassan felemelte a tekintetét a könyvről, amelyet addig olvasott. Pár másodpercig hallgatott, mintha időre lenne szüksége, hogy felfogja a hallottakat.
— Vegyünk? Úgy érted, ketten? — kérdezte halkan, és a fotel karfájára tette a könyvet.
— Hát persze — fordult felé Gábor, a telefon fénye alulról világította meg az arcát, keményebbnek mutatva a vonásait. — A családtól kapná. Teljesen ésszerű ajándék, ráadásul hasznos. Pont erre van szüksége. Nézd, ez a modell például jó árban van, mégis tud mindent, amit kell. Nagy a tárhelye, a kamerája is rendben van.
Eszter az ölébe húzta a könyvet, majd becsukta. A mellkasában valami összeszorult, de igyekezett nyugodtnak látszani. Egyenletesen lélegzett, mintha semmi különös nem történt volna.
— Gábor, miért gondolod, hogy nekem is be kellene szállnom ebbe az ajándékba? — kérdezte tárgyilagos hangon, mintha csupán a holnapi időjárásról érdeklődne.
— Hogyhogy miért? — nézett rá meglepetten a férfi. — Egy család vagyunk, nem? Természetes, hogy közösen adunk ajándékot. Ráadásul nőnap van. Fontos ünnep.
— Család… — ismételte Eszter, és aprót bólintott. A szó nehézzé vált a torkában. — Értem.
Gábor vagy nem érzékelte a hangjában bujkáló feszültséget, vagy nem akart tudomást venni róla. Újra a képernyőre szegezte a tekintetét.
— Szerintem ez lenne a legjobb választás. Anyu imádja fotózni a testvérem gyerekeit, de mindig arra panaszkodik, hogy nincs elég hely a telefonján. Mit gondolsz?
Eszter nézte a férjét, ahogy aprólékosan összehasonlítja a paramétereket, árakat, vásárlói véleményeket olvas. Olyan figyelmes. Olyan gondoskodó. Az édesanyjával.
Végül felállt, kiment a konyhába, töltött magának egy pohár vizet, és az ablak előtt állva lassan megitta. Odakint szemerkélt az eső, a város szürke volt és barátságtalan. A lámpák fénye megcsillant a pocsolyákban, az autók halk surrogással haladtak végig a nedves aszfalton.
Eszébe jutott, amikor másfél évvel korábban először lépte át anyósa lakásának küszöbét. Akkor még alig egy hete voltak házasok Gáborral — csendes, szerény esküvőjük volt, nagy felhajtás nélkül. Izgatottan készült a találkozásra, szeretett volna jó benyomást kelteni, bizonyítani, hogy méltó társa a fiának.
Drága csokrot vett rózsákból és krizantémokból, nem egy aluljárós bódéban, hanem egy rendes virágboltban. Sütött egy almás pitét a nagymamája receptje alapján, ami mindig tökéletesen sikerült. Felvette az új ruháját, amelyet különleges alkalmakra tartogatott. Gábor akkor azt mondta, gyönyörű.
Mária azonban, amikor ajtót nyitott, hűvös pillantással mérte végig Esztert tetőtől talpig.
— Gábor itthon van? — kérdezte minden köszönés nélkül.
Nem Esztert üdvözölte, csak a fiáról érdeklődött, mintha egy futár állna az ajtóban.
— Jó napot kívánok — nyújtotta át a csokrot Eszter, igyekezve kedvesen mosolyogni. — Eszter vagyok, Gáborral mi…
— Tudom, ki vagy — vágott közbe Mária élesen. — Mondta.
Ennyit. Elvette a virágot, nem köszönte meg, nem hívta beljebb. Sarkon fordult, és bement a lakásba, Eszter pedig ott maradt a küszöbön a süteménnyel a kezében.
Gábor akkor csak zavartan elmosolyodott, és halkan annyit mondott:
— Ne vedd magadra. Anyu ilyen. Idő kell neki, mire megszok valakit.
Eszter bólintott. Megértette, hogy egy édesanyának nehéz lehet elengedni az egyetlen fiát. Elhatározta, hogy türelmes lesz, nem erőltet semmit, kivárja, míg elfogadják.
Csakhogy telt az idő, és semmi sem változott.
Eszter és Gábor a férfi lakásában éltek, egy külvárosi panelház apró, egyszobás otthonában. A lakás Gáboré volt még a házasságuk előtt is, a nagymamájától örökölte. Eszter ezt tiszteletben tartotta, sosem akart többet, nem beszélt közös tulajdonról, átíratásról.
Örült, hogy van saját fedelük a fejük felett, hogy nem kell albérletbe költözniük idegenekhez, vagy a szülőkkel összezárva élni.
A huszonnyolc négyzetméteres lakás kicsi volt, fürdő és WC egy helyiségben, a konyha szűk, de Eszter igyekezett otthonossá tenni. Lecserélte a kifakult függönyöket, virágokat tett az ablakpárkányra, puha szőnyeget vásárolt a nappaliba, új, világos ágyneműt húzott az ágyra. Gábor nem szólt bele, azt mondta, bízza rá a berendezést — ez az ő terepe.
Máriával azonban a kezdetektől feszült volt a viszony. A közel hatvanéves, magas, vékony asszony rövid hajjal és kemény tekintettel úgy vélte, a fia elhamarkodott döntést hozott a házassággal. Ezt nem is rejtette véka alá, sőt, rendszeresen hangoztatta Eszter jelenlétében is.
— Várhattál volna még, Gábor. Előbb rendes karriert építeni, nagyobb lakást venni. Aztán ráérsz megnősülni. Miért kellett sietni? Nézd csak Júlia lányát, harminckét évesen ment férjhez, és milyen jól élnek! Háromszobás lakás, autó, biztos háttér.
— Anya, szeretem Esztert. Miért várnék? — felelte Gábor, de a hangjából hiányzott a korábbi határozottság, mintha magyarázkodna.
— A szerelem szép dolog — legyintett Mária. — De abból nem lehet megélni. Gondoltál már arra, mekkora felelősség ez?
Eszter hallotta ezeket a beszélgetéseket, amikor náluk jártak. Igyekezett rezzenéstelen arccal ülni, mintha nem érintené. Úgy tett, mintha a telefonját nézné, vagy a polcon sorakozó könyveket, a falon lógó fényképeket tanulmányozná.
Ám minden kimondott szó súlyként nehezedett rá, és egyre mélyebbre süllyedt benne a csendes fájdalom. A következő alkalommal, amikor Máriához készültek, már előre tudta, hogy ismét próbára teszik a türelmét.