Márk sajnálta ugyan Júliát, de ennél tovább nem ment el a dologban.
— Mit szeretnél, mit tegyek? — tárta szét a kezét. — Az édesanyámról van szó. És különben is, csak beugranak néhány órára.
— Néhány órára? — csattant fel Júlia. — Tegnap fél tizenegykor estek be, és majdnem este hétig itt ültek! Az egész napom rájuk ment. Főztem, kínáltam, szedtem utánuk!
— Ezt azért eltúlzod — legyintett Márk. — Felforraltál egy kis vizet teához, meg kiraktál pár falatot. Nem szakadtál bele.
Júlia azonban pontosan tudta, mennyi láthatatlan munka húzódik meg az ilyen „kis semmiségek” mögött. Öt emberre teríteni, aztán mindent leszedni, elmosogatni, rendet rakni, kiszellőztetni a szobákat a sűrű cigarettafüst miatt — Erzsébet barátnői láncdohányosok voltak. A hamutartók kiürítése, a szemetes összeszedése, a morzsák eltakarítása… És mindeközben udvariasan végighallgatni az okoskodást arról, hogyan kellene rendesen háztartást vezetni, melyik virágot mikor ildomos ültetni, és hogy a mai fiatalok mennyire kényelmesek.
A kéretlen tanácsok szívták el leginkább az erejét. Erzsébet szinte lubickolt abban, ha kioktathatott valakit.
— Júliácska, miért ilyen zsúfolt ez az asztal? Nálam mindig makulátlan rend van.
— Júliácska, a rózsákat már rég vissza kellett volna metszeni. Augusztus van!
— Júliácska, nem gondoljátok, hogy ideje lenne unokáról is beszélni? Márk elmúlt harminc.
Az utolsó megjegyzésnél Júlia inkább hallgatott, bár belül forrt benne az indulat. Mi köze bárkinek ahhoz, hogyan és mikor terveznek gyereket? És főleg: milyen alapon osztja az észt valaki egy olyan házban, ami nem az övé?
Ez volt a legbántóbb az egészben. Erzsébet szemrebbenés nélkül úgy beszélt a nyaralóról, mintha családi közös tulajdon volna. A barátnőinek lelkesen mesélte, milyen csodás helyen van „a házuk”, milyen meghitt „az otthonuk”, milyen gondosan rendben tartják „a kertjüket”. Többes szám első személyben fogalmazott — mintha feledésbe merült volna, hogy az ingatlant Júlia örökölte a nagymamájától.
És most megint ugyanaz a jelenet készült megismétlődni. Júlia reggel még azt tervezte, kigazolja az ágyásokat, utána lemegy a folyóhoz úszni egyet, és végre belekezd az új regényébe. Ehelyett ismét készenlétben kellett volna állnia, hogy szórakoztassa az anyósát és annak társaságát.
— Menjünk ki hozzájuk legalább köszönni — vetette fel Márk, miközben begombolta az ingét. — Nem lenne szép szó nélkül maradni.
— Nyugodtan menj — felelte hűvösen Júlia. — Nekem más dolgom van.
Szándékosan kivette a szekrényből a fürdőruháját, mellé csúsztatta a nagy strandtörölközőt. Odakint perzselő meleg volt, a folyó felszíne vakítóan csillogott a napfényben. Elhatározta, hogy ma nem adja fel a saját terveit.
A verandáról egyre élénkebb beszédfoszlányok szűrődtek be. Erzsébet magyarázott valamit fennhangon, a többiek elismerően hümmögtek. Kisvártatva léptek közeledtek, majd Márk jelent meg az ajtóban.
— Azt mondja anya, hogy megéheztek az úton — mondta bocsánatkérő arccal. — Tudnál gyorsan összedobni valamit?
Júlia válasz helyett a strandszatyorba tette a fürdőruhát, vállára kapta, és az ajtó felé indult.
— Hová mész? Hiszen vendégek érkeztek! — csattant fel Erzsébet, aki időközben a küszöbön termett.
Júlia megállt, majd lassan megfordult. Az anyósa felháborodott arccal állt vele szemben, mögötte a barátnők kíváncsi tekintete villant.
— Vendégek? — ismételte.