— Hová indulsz? Hiszen vendégek jöttek hozzád! — csapta össze a kezét felháborodva az anyós, ám ezúttal olyan felelet érkezett, amire nem számított.
Júlia félrehúzta a függönyt, és kinézett az udvarra. A jól ismert fehér Logan gördült be a kapun, mögötte még két autó sorakozott. A gyomra görcsbe rándult az ingerültségtől. Már megint ugyanaz a jelenet.
— Márk — szólt be a konyhába a férjének, aki épp a csapteleppel bíbelődött. — Itt van az édesanyád. És hozott társaságot is.
Márk letette a szerszámot, megtörölte a kezét, majd kinézett az ajtón.
— Megbeszéltük vele, hogy előre telefonál — morogta hitetlenkedve.
Júlia kesernyés mosollyal rázta meg a fejét. Megbeszélték… Mintha Erzsébet valaha is komolyan vette volna az ígéreteit, ha azok nem az ő kényelmét szolgálták.
Fél évvel korábban még minden békésebb volt. Az anyós néha felhívta ünnepekkor, időnként felugrott a városi lakásukba, de mindig tartott egy bizonyos távolságot. Júlia még azt is feltételezte, hogy talán nem igazán kedveli őt — és ezzel együtt tudott élni. Ők élték a saját mindennapjaikat, Erzsébet pedig a magáét.
A fordulat akkor következett be, amikor Júlia nagymamája meghalt, és ráhagyta a folyóparti kis házat. Nem volt nagy épület, de annál barátságosabb: a verandát szőlő futotta be, az udvaron öreg almafák álltak, a kertben gondosan művelt ágyások sorakoztak. Júlia gyermekkora minden nyara ide kötődött, így különösen közel állt hozzá ez a hely.
Alig rendezték el a hagyatéki ügyeket, Erzsébet máris megjelent a küszöbön.
— Úgy gondoltam, benézek a fiamhoz — közölte határozottan, és meghívás nélkül belépett. — Meg kell néznem, hogyan rendeztétek be.
Júlia udvarias természet volt. Terített, teát főzött, elővette a saját készítésű lekvárt. Az anyós elégedetten távozott.
— Látod, tudsz te kedves háziasszony lenni — jegyezte meg búcsúzóul. — Így illik vendéget fogadni.
A következő alkalommal már a húgát is magával hozta. Aztán egy szomszédasszonyt. Később három barátnőt egyszerre. Mindannyiszor azzal érkezett, hogy a fiát szeretné látni, ám a vendéglátás terhe rendre Júlia vállára nehezedett.
— Drága Júliácska — szólt Erzsébet, miközben kényelmesen elhelyezkedett a fonott karosszékben —, főznél egy kis teát? És valami harapnivalót is hozhatnál, nálad mindig akad finomság.
Júlia szó nélkül feltette a vizet, felszeletelte a saját sütésű süteményt, és az asztalra tette a házi lekvárt. A látogatók lelkesen dicsérték az ízeket, ámuldoztak a folyóra nyíló kilátáson, Erzsébet pedig elégedetten bólogatott, mintha mindez az ő érdeme lenne.
— Igazán szép helyünk van — jelentette ki büszkén. — Remek kis ház jutott nekünk. Ugye, Júlia, szerencsés vagy ezzel az örökséggel?
Az ilyen napok végén Júlia elmosogatott, rendbe tette a verandát, összesöpörte a lehullott morzsákat, és csendben számba vette, hogyan foszlott szét ismét a pihenésre szánt ideje. Ahelyett, hogy a függőágyban olvasott volna, vagy a kertben gyomlált volna nyugodtan, kéretlen vendégek körül sürgött-forgott egész nap, és egyre nehezebben viselte ezt a helyzetet.