— Nem adtam rá engedélyt — feleltem határozottan. — A kulcsokat ma délután vették ki a táskámból a tudtom nélkül.
— Dóra! — sikoltott fel Márk kétségbeesetten. — Miért csinálod ezt? Mondd azt, hogy csak félreértés volt! Miféle „kivették”?
Felé fordultam, és hidegen néztem rá.
— Ne szépítsük, Márk. Belenyúltál a táskámba, elvittél egy nagyjából ötvenmillió forintot érő autót, majd odaadtad valakinek, akinek sem jogosítványa, sem engedélye nincs a használatára. Ez lopás és önkényes elvitel. Büntetőjogi kategória. Hadnagy úr, kérem, folytassa az intézkedést.
A rendőrautó mögött parkoló Audiban Petra ekkorra már felfoghatta, miről beszélünk. Az üvegen át láttam, hogy tátogva kiabál, de egy hang sem jut ki. Tenyerével verte az ajtót, körmével kaparta az ablakot.
— Várj! — Márk megragadta a karomat. — Dóra, kérlek! Mit akarsz? Mondtál valami papírt. Add ide! Aláírom, bármit, csak engedd ki! Nem kerülhet bajba, gyerekei vannak!
Komótosan előhúztam a mappából az iratot. Nem ajándékozási szerződés volt, és nem is egyszerű elismervény. Egy válás esetére előkészített vagyonmegosztási megállapodás, valamint tartozáselismerés. Szegeden volt egy közjegyző, akivel korábban egyeztettem — afféle biztosíték arra az esetre, ha a házasságunk végleg egyoldalú szolgáltatássá silányulna.
— Itt világosan szerepel — mutattam a sorokra —, hogy a közösen, hitelre vásárolt lakás teljes egészében az én tulajdonomba kerül. Emellett vállalod, hogy megtéríted mindazt, amit az elmúlt három évben „ajándék” címén elherdáltál vagy tönkretettél. Az összeg az alján olvasható. A mai mutatvány lelki káraival együtt.
Márk végigszaladt a sorokon, és elsápadt.
— Ez… ez szinte mindenem! Csak a szüleim lakásában marad egy részem!
— Te döntesz — feleltem nyugodtan, majd a rendőrhöz fordultam. — Hadnagy úr, mennyi idő, mire ideér a tréler?
— Körülbelül öt perc — válaszolta, és tisztelgett egyet. — A helyszínelők is úton vannak. Ha nem nyitják ki önként, speciális eszközzel bontjuk fel. De aligha fogják, a zárat a központi rendszer blokkolta.
Márk a kocsiban ülő Petrára pillantott, aki ekkor már lecsúszott az ülésen, mintha elhagyná az ereje. Aztán rám nézett. A szemében nem szeretet volt, hanem tehetetlen düh. Ennél egyértelműbb győzelmi jelzésre nem is vágyhattam.
— Add a tollat — mondta rekedten.
A járőrkocsi motorháztetején írta alá a papírt, a fedélzeti kamera lencséje előtt. A keze remegett, az aláírása kusza és szaggatott lett.
— Most már oldd fel — sóhajtotta.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam az alkalmazást, és rányomtam a „Zár feloldása” ikonra.
Egy halk kattanás hallatszott, a fényszórók felvillantak, a tükrök kihajlottak. Petra szinte kizuhant az autóból, térdre esve kapkodta a hűvös esti levegőt. A baseballsapkás fiú a másik oldalról pattant ki, és szó nélkül elrohant a bokrok irányába.
Petra a földön ülve zokogott, maszatolva az arcán a könnyeket és a koszt. Márk odalépett hozzá, fel akarta segíteni, de a lány ellökte.
— Azt mondtad, engedélyezte! — kiáltotta sírva. — Majdnem rosszul lettem abban a konzervdobozban! Tőrbe csaltál!
Odamentem az autómhoz, és benéztem az utastérbe. A hátsó ülésen két gyerekülés állt, olcsó műanyag szag lengte be őket. Egyesével kiemeltem mindkettőt, és letettem az út szélére.
— Dóra asszony, visszavonja a feljelentést? — kérdezte a rendőr, bajusza alatt alig leplezett mosollyal. Pontosan értette, hogy itt családi leszámolás zajlik.
— Igen — bólintottam. — Mivel a kulcsok visszakerültek, és a vitás kérdéseket magánúton rendeztük. Viszont kérem, hogy a jogosítvány és biztosítás nélküli vezetés miatt az eljárást Petra ellen indítsák meg. A törvény mindenkire egyformán vonatkozik.
Petra újra felzokogott. Márk mellette állt, és úgy nézett rám, mintha valami mitikus szörnyet látna. Talán számára valóban azzá váltam.
Beültem az Audiba. Az utastérben még ott terjengett Petra émelyítő, cukros illata. Lehúztam az összes ablakot, hogy kiszellőzzön. Megnyomtam a startgombot; a motor mély, magabiztos hangon éledt fel. Az én autóm.
Márk az ablakhoz lépett.
— Hová mész? Haza kell mennünk… Menjünk együtt.
Végigmértem: gyűrött arc, poros cipő, ideges kézmozdulat, ahogy a fülét dörzsöli. Három évig szerethető különcségnek hittem. Most már láttam: puszta felelőtlenség.
— A holmid éjfélig a portán lesz zsákokban — közöltem. — A bejárati kódot már megváltoztattam az okosotthon-rendszerben. Gondolom, tudod, hogy a lakás a mai aláírás után az enyém.
Fel sem vártam a reakcióját, felhúztam az ablakot.
Az esti jelenet mintha éveket öregített volna rajtuk; a lámpafényben Márk halántékán ősz szálak csillantak meg, amelyeket reggel még biztosan nem láttam. Nem hatott meg.
Zenét kapcsoltam, finoman kifordítottam a kormányt, és felhajtottam az útra. A visszapillantóban két apró alak maradt az út szélén — testvérpár, akik nagyvonalúan bántak más tulajdonával. Mellettük árván hevertek a gyerekülések.
Otthon a megszokott helyemre parkoltam. Kiszálltam, megnyomtam a távirányítót; az ezüst „bogár” pittyent egyet, és lezárta az ajtókat.
Fent a lakásban még mindig a „Prága” torta émelyítő illata terjengett. Fogtam a dobozt a maradékkal, kimentem az erkélyre, és egyszerű mozdulattal a szemetesbe hajítottam.
Aztán tárcsáztam anyát.
— Szia, anya. Igen, minden rendben. Nem, Márk már nem lakik itt. Így döntöttem.