– Miért nincs a lányom az asztalnál? – kérdezte apu, amikor átlépte a lakásunk küszöbét, karjában ajándékcsomagokkal megrakodva.
Az asztal roskadásig volt ételekkel, a salátákat hajnali hat óta készítettem. A karácsonyfa ünnepi fényben ragyogott. Csak éppen én hiányoztam a teríték mellől.
– Én küldtem el – felelte vigyorogva a férjem. – Idegesíti az anyámat.
Az anyósa, Erzsébet, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet mellette. Még arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon és köszönjön. Az én csendes, mindig higgadt apám szó nélkül elővette a telefonját. Amit a következő pillanatban tett, örökre lefagyasztotta a diadalmas mosolyt Erzsébet arcáról.
Két nappal korábban, december 29-én hajnalban Benedek sürgető bökdösésére riadtam fel. A vállamat rázta, hogy azonnal keljek fel és induljunk az állomásra. Az édesanyja, Erzsébet, úgy döntött, nálunk tölti a szilvesztert, és a férjem szerint egy rendes menynek személyesen illik fogadnia az anyósát.
Rápillantottam az órára: fél nyolc múlt, odakint még sötét volt, a vonat pedig csak fél tízkor érkezett.
– Benedek, fél óra alatt is kiérünk – próbáltam józan érvekkel hatni rá, de ő már pulóvert húzva cikázott a lakásban, mintha nem az édesanyját, hanem legalább a pénzügyminisztert készülne fogadni.
Negyven perc múlva már a rakparti dugóban araszoltunk az ünnep előtti káoszban. Megint azon kaptam magam, hogy Benedek szinte áhítattal beszél az anyjáról, mintha valami földöntúli lény volna. Három év házasság alatt alaposan megismertem Erzsébetet: ötvenhat éves, egy építőipari cégnél közgazdász, hetente kétszer úszni jár, rendszeresen utazik Törökországba, mégis minden alkalmat megragad, hogy a gyenge egészségére panaszkodjon.
A peronon ünnepélyes tartással jelent meg, mintha legalábbis egy űrállomásról tért volna vissza. Végigmért tetőtől talpig, majd hűvösen biccentett, és már az első pillanattól érezni lehetett, hogy ez a látogatás korántsem lesz békés.
A biccentése után még megjegyezte, mennyire gyötört az arcom, mintha legalábbis hetek óta nem aludtam volna. Benedek azonnal anyja nyakába vetette magát, engem pedig ott hagyott a peronon a két hatalmas táskával, tele „hamisítatlan, vidéki finomságokkal”, mintha a városunkban egyik napról a másikra bezárt volna az összes bolt.
A kocsiban pillanatok alatt visszaállt a megszokott szereposztás. Erzsébet ünnepélyes méltósággal foglalta el az anyósülést, én hátra szorultam a csomagok közé, Benedek pedig már az első, huzatra tett megjegyzés után maximumra tekerte a fűtést.
— Tudod, kisfiam, az én egészségem nem vasból van — sóhajtotta sokatmondóan.
Fejben máris bejelöltem az első támadási pontot: még haza sem értünk, de az egészségi állapota már bevetésre került.
A bal parti, folyóra néző, tágas háromszobás lakásunk friss kalács és fenyőillat keverékével fogadta. Előző este órákig takarítottam, mindent fényesre suvickoltam, mégis úgy járta végig a szobákat, mint egy szigorú ellenőr. Végighúzta az ujját a karnison, majd diadalmasan felmutatta a porszemeket. Benedek eközben már a kanapén heverészett a telefonjával, látványosan kivonva magát a helyzetből.
— Katalin, miért ilyen fakók ezek a függönyök? És hallod, a parketta is nyikorog itt-ott. Régen a háziasszonyok jobban odafigyeltek az otthonukra — jegyezte meg édesen, de éllel a hangjában.
A konyhában telepedett le, stratégiai pontot választva az ablak melletti széken, ahonnan minden mozdulatomat szemmel tarthatta. Az ebédkészítés hirtelen vizsgává változott. A csirkét szerinte nem „szakszerűen” bontottam, a paradicsom túl leveses volt, a borsból pedig legalább egy egész hadseregnek elegendőt szórtam az ételbe. Amikor az uborkát kezdtem szeletelni a salátához, mögöttem egy jelentőségteljes sóhaj hangzott fel.
— Bezzeg a szomszédom, Ágnes menye… az aztán igazi kincs. Olyan ételeket tesz az asztalra, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalja utána, és a lakásában makulátlan rend uralkodik.
…és még Ágnessel is úgy kijön, mintha a saját édesanyja volna.
Összeszorított foggal folytattam az uborka aprítását, nehogy kicsússzon a számon valami meggondolatlan válasz. Benedek továbbra is a nappaliban időzött, látványosan belefeledkezve a telefonjába – a hallását mintha teljesen elveszítette volna. Az ebéd alatt Erzsébet újabb, részletes elemzésbe kezdett a környék összes menyéről. A végkövetkeztetés természetesen az volt, hogy én minden létező szempontból alulmaradok. Amint az utolsó falat desszert is elfogyott, a mosogatás ürügyével a konyhába menekültem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy az anyósom már úton van hazafelé. Tizennégy nap – ismételgettem magamban –, mindössze két hét, azt ki lehet bírni.
Másnap reggel, december harmincadikán, a hűtő csapkodására ébredtem. Erzsébet épp készletellenőrzést tartott. Amikor kimentem a konyhába, a kezében tartotta a jegyzetfüzetemet, amelybe gondosan felírtam a „Szilveszteri menü” terveit.
— Katalin, mégis mi ez a felsorolás? Orosz hússaláta, hering bundában, görög saláta… Ez inkább egy üzemi étkezdére emlékeztet! Hol a kocsonya? A házi aszpikos hús? És a rendes, sütőben sült pecsenye?
Mielőtt válaszolhattam volna, már át is húzta a pontjaimat, és saját ötleteit firkálta a helyükre.
— Erzsébet, ezekhez az ételekhez már mindent megvettem — próbáltam óvatosan közbeszólni, de csak legyintett, mintha egy zavaró szúnyog lennék.
— Görög saláta szilveszterkor? Ugyan már! A pulykát lecseréljük almás libára, kocsonya kötelező, legalább háromféle házi sütemény kell, és bolti kaviárról szó sem lehet. Csinálunk inkább padlizsánkrémet saját kezűleg.
A jegyzetfüzetem fölött állva hirtelen úgy éreztem, nemcsak a menüt írják át, hanem az egész életemet is, méghozzá vastag, kérlelhetetlen vonásokkal.
Ahogy ott álltam a jegyzetfüzetemmel a kezemben, és némán néztem, hogyan veszik át az irányítást az ünnep fölött, hirtelen bevillant, mennyi különös történetet hallottam már családokról, sorsfordító pillanatokról, váratlan leleplezésekről. Mintha az én életem is egy ilyen fejezet küszöbén állna.
Eszembe jutott annak az asszonynak a históriája, aki egy befolyásos ember életét mentette meg, és ezzel gyökeresen megváltozott a saját sorsa is. Vagy az a baljós eset, amikor egy jósnő egyetlen fényképre pillantva figyelmeztette Júliát valamire, amit a férje kabátzsebében talált kép árult el. Volt, akinek a válás nem összeomlást, hanem teljes megújulást hozott. Más egy romos ház ajtaja mögött talált rá arra az igazságra, amelyet éveken át rejtegettek előle.
Hallottam tréfának induló árverésről is, ahol egy dollárért „kelt el” a férj – és végül senki sem nevetett. És egy estélyről, ahol egyetlen ruha elegendő volt ahhoz, hogy egy milliárdos teljesen más szemmel nézzen egy nőre.
Volt történet az ötvenkét éves anyósról is, aki bezárkózott egy szobába egy huszonkét éves fiúval – a család pedig csak az ajtó feltörése után értette meg, min nevetett korábban elhamarkodottan. Egy idős asszony megtiltotta a szomszédnak, hogy az almafa alatt ásson; amikor a tiltást mégis megszegték, olyan titok került napvilágra, amely mindent átírt.
Akadt, aki egy vidéki házban töltött hétvégén szembesült élete legnagyobb fordulatával. Más az ágya alá rejtett titokra bukkant, mielőtt a fia közjegyzőhöz indult volna. Egy férfi pedig éppen egy luxuslakás küszöbén tudta meg az örökségről azt a kegyetlen igazságot, amely miatt száműzték.
És ott volt az a pillanat is, amikor egy tapasztalt bába a kórházi elbocsátáskor csak ennyit mondott: „Ne írd alá!” – és ezzel talán egy egész életet mentett meg.
Rádöbbentem, hogy néha egyetlen szó, egy rossz döntés, egy eltitkolt papír vagy egy váratlan találkozás elegendő ahhoz, hogy minden addigi bizonyosságunk meginogjon. Talán az én szilveszteri menüm körüli vita sem csupán az ételekről szólt. Talán ez is egy figyelmeztetés volt: ideje eldöntenem, ki írja tovább az én történetemet.