Márk arcvonásait figyeltem a félhomályban. Először még ott bujkált rajta az a fölényes mosoly, aztán a szemöldöke lassan a homloka közepéig szaladt.
— Tessék? Hogyhogy lefulladt? — ugrott fel olyan hirtelen, hogy a pizzásdoboz a szőnyegre csúszott. — Milyen az, hogy nem nyílnak az ajtók? Petra, ne üvölts, semmit nem hallok! Mi ez az őrült sivítás mögötted?
Alsónadrágban rohangált fel-alá a nappaliban, mint akinek kihúzták a talajt a lába alól.
Szó nélkül elé tartottam a telefonomat. A kijelzőn élőben ment a kép az utastéri kameráról — igen, a prémium csomag ezt is tudja. Petra a kormányba kapaszkodott, az arca eltorzult a pániktól. A szája tátva volt, látszott, hogy kiabál, de a sziréna hangja mindent elnyomott. Mellette egy baseballsapkás srác kétségbeesetten rángatta a kilincset, mintha attól majd engedne a zár. Az Audi azonban mozdulatlanul állt, mint egy páncélszekrény. Két fényvisszaverő mellényes rendőr már a kocsi felé tartott.
— Mit műveltél? — suttogta Márk, tekintetét a képernyőre szegezve. — Dóra, ez micsoda?
— A neve: távoli lopásvédelmi protokoll — feleltem higgadtan. — Mivel a kulcsokat a beleegyezésem nélkül vitték el, a rendszer jogosulatlan használatként érzékelte. Most felszólítják őket, hogy szálljanak ki, de nem fognak tudni. Aztán jön a tréler, az autó megy a telepre, Petra pedig be a kapitányságra. Tisztázni a körülményeket.
— Elment az eszed?! — ordított fel. Az arca vörösbe borult, a nyakán lüktetett egy ér. — Ő a testvérem! A gyerekei egyedül vannak otthon! Börtönbe akarod juttatni?
— Én csak azt szeretném, ha a tulajdonom ott lenne, ahol hagytam — néztem rá egyenesen. — Te adtad oda neki a kulcsot, hogy villoghass vele. Tessék, most villoghatsz tovább. Jogosulatlan járműhasználat, ha jól tudom. Nem egy ejnye-bejnye kategória.
Kapkodva kezdett öltözni, belegabalyodott a nadrág szárába.
— Kapcsold ki azonnal! Odamegyek, mindent elintézek!
— Nem mész sehova — álltam elé. — A rendszer központi szerverről zárta le az autót. Feloldani csak személyesen tudom, írásos nyilatkozattal, hogy nincs kifogásom. De van.
Ebben a pillanatban ismét csörgött a telefonja. Ismeretlen szám. Kihangosította, és egy kimért, hivatalos férfihang töltötte be a szobát:
— Márk Igorovics? Itt Kovács főhadnagy a közlekedésrendészettől. Az ön által említett jármű tulajdonosa Dóra… — hallatszott a papírzizegés. — A hölgy bejelentést tett jogosulatlan elvitel miatt. Petra azt állítja, ön adta át neki a kocsit. Tudja, hogy ezzel társtettes lehet?
Márk megdermedt, kezében egyetlen zoknival. Az arca lassan elsápadt. Három év házasság alatt először nem a magabiztos férfit láttam benne, hanem egy megrémült embert.
— Én… ez félreértés… — hebegte.
— A félreértés könnyen büntetőüggyé válhat — vágott közbe a hang. — Negyven percünk van. Ha addig a tulajdonos nem jelenik meg a helyszínen iratokkal, a járművet lefoglaljuk, az érintetteket előállítjuk.
A telefon kicsúszott Márk kezéből, a szőnyegen landolt, de a vonal nyitva maradt. A távolból még hallatszott a járőrkocsi vijjogása.
— Dóra… kérlek… — a hangja elvékonyodott, szinte gyerekesen csengett. — Esküszöm, soha többé… Holnap munkát keresek, mindent visszafizetek. Menjünk oda, rendezzük.
Az órára pillantottam. Fél tizenegy múlt.
— Tudod, mi az érdekes, Márk? Egyetlen pillanatra sem jutott eszedbe megkérdezni, én hogy éreztem magam, amikor hülyét csináltál belőlem a családod előtt. Csak az számít, hogy most téged ne vigyenek el Petrával együtt.
A szekrényhez léptem, elővettem a táskámat, és kivettem belőle a forgalmit meg a többi papírt.
— Elmegyünk. De nem azért, hogy mindent elsimítsunk.
— Hanem? — bámult rám pislogás nélkül. A keze úgy remegett, hogy alig talált bele a kabát ujjába.
— Azért, hogy aláírj egy iratot, amit már egy hónapja előkészítettem. Csak a megfelelő pillanatra vártam.
Kimentem az előszobába. Ő utánam vánszorgott, mezítelen lábra húzta rá a sportcipőt. Minden fellengzős magabiztossága szertefoszlott az első szirénahanggal.
A ház előtt már ott állt a taxi. A Tisza felől jeges szél fújt, apró, csípős szemcséket vágott az arcunkba.
— Szállj be — mondtam, és kinyitottam az ajtót. — Az esti telefon csak a kezdet volt.
Az út nagy részét némán tettük meg. Márk a sarokba húzódva bámult kifelé, de az ablak tükrében láttam, ahogy idegesen cikáznak a szemei. Időről időre a nyakához kapott, ahol a lánca piros csíkot hagyott. Bennem ezzel szemben különös, hideg nyugalom terült szét.
A Moszkvai körúti csomópontnál már messziről látszott az autóm. A „kakukktojásom” kék-piros fények koszorújában állt. A sziréna elhallgatott — a diszpécser a kérésemre kikapcsolta —, de a zár továbbra is tartotta fogva az utasteret.
Petra észrevett minket az üvegen át, és őrülten verni kezdte a plexit. Az arca felpuffadt a sírástól, a sminkje szétkenődött, groteszk maszkot rajzolva rá. A mellette ülő sapkás fiú a kezébe temette az arcát, mintha láthatatlanná válhatna.
— Dóra? — lépett hozzám egy magas rendőr. — Az iratait kérem.
Átadtam a forgalmit és a személyimet. A férfi alaposan átnézte, majd a tabletjén ellenőrizte az adatokat.
— Tehát megerősíti, hogy nem adott engedélyt a jármű átadására Petra részére? — kérdezte hivatalos hangon.
Oldalra fordítottam a fejem, és ránéztem Márkra. Összegörnyedve állt mellettem, a tekintete a földre szegeződött. Az egész tartása a vereséget kiáltotta. Abban a pillanatban egy halvány szánalom is átsuhant rajtam, de gyorsan eszembe jutott minden korábbi megaláztatás, és a válasz már ott formálódott a nyelvemen.