Tudtam, hogy este tíz körül indulnak majd „felavatni” az ajándékot. Márk imádott villogni a nagyvonalúságával. Előre láttam magam előtt a jelenetet: ő kényelmesen elhelyezkedik az anyósülésen, Petrát pedig a volán mögé ülteti, hogy demonstrálhassa, milyen bőkezű báty.
Leültem az íróasztalhoz, és felütöttem a jegyzetfüzetem egy üres oldalát. Számolnom kellett. Nem a pénzt — azt egy biztosítási ügy még rendezheti. Hanem azt, ami nem számszerűsíthető: a megaláztatást.
— Na, Dórikám, ne durcizz már — állított be Márk úgy egy óra múlva. Olcsó konyak szaga lengte körül; nyilván Petra kínálta meg. — Teljesen odavan a kocsiért. Már tervezgeti, tavasszal ezzel hordja majd a palántákat. Tudod, mennyi baja van… a volt férje egy fillért sem ad a gyerekre.
Némán figyeltem, ahogy a félig kiivott teásbögrét gondolkodás nélkül ráteszi a „Neftegazszbit” szerződésemre. A papír azonnal hullámosodni kezdett a nedvességtől.
— Márk, amit tettél, az törvénysértő — mondtam halkan.
— Jaj, ne kezdd már! — legyintett. — Miféle törvény? Házastársak vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is. Olvastam is erről valamit a jogszabályban.
— A Polgári Törvénykönyv világosan fogalmaz — válaszoltam. — Ami a házasságkötés előtt az egyik fél tulajdona volt, az különvagyon marad. Az autó az én nevemen van. Kizárólag az enyém.
Egy pillanatra megmerevedett, az orrnyerge feszült, de azonnal elütötte a dolgot.
— Te aztán tudsz paragrafusokkal dobálózni! Inkább nézzünk valami filmet.
— Nem filmet akarok nézni — feleltem, felállva. — Azt akarom, hogy végre megérts valamit. Hosszú estének nézünk elébe.
Bementem a hálóba, és behúztam magam mögött az ajtót. 21:45 volt. A telefonom térképén a kék pont megmozdult. Elindultak.
Sötétben feküdtem az ágyon, és a mennyezeten táncoló fénycsíkokat néztem, amelyeket az utcán elhaladó autók reflektorai rajzoltak a falra. A kezemben szorongattam a kulcstartóra erősített apró jeladót. A fém hideg volt, de lassan átmelegedett a tenyeremben. A nappaliból Márk harsány nevetése hallatszott, időnként felkiáltott: „Ez az!” Könnyű volt neki. Most „odaajándékozott” a húgának egy ötmilliós vagyontárgyat, ami nem is az övé volt, és ettől úgy érezhette magát, mint Szeged királya.
Megnyitottam az alkalmazást. A kék jelzés lendületesen haladt a Széles utca irányába, az elkerülő felé. Petra láthatóan élvezte a helyzetet; a sebesség hetven körül mozgott. Abban a hitben voltak, hogy minden rendben lesz. Hogy én majd megint „lenyugszom”.
Semmi sem volt rendben. Fél órával korábban, amikor Márk megkérdezte, rendeljen-e pizzát, csak annyit mondtam: „Amit akarsz.” Természetesen gombásat választott, pedig pontosan tudta, mennyire utálom. Mindig a saját kényelmét tartotta szem előtt, a nagyvonalúság álarca mögé bújva — más pénzén.
Ráböktem a „Kapcsolat az ügyelettel” ikonra.
— Itt a 412-es diszpécser. Hallgatom, Dóra — szólt bele egy nyugodt női hang. — Látjuk, hogy a jármű mozgásban van, aktív tulajdonosi jeladó nélkül. Megerősíti a jogosulatlan használatot?
— Egyelőre ne rögzítsék lopásként — suttogtam, bár a tévé zaja mellett Márk úgysem hallhatott volna. — Állítsák át „felügyelt leállításra”. Öt percen belül aktiválom. És kérem, értesítsék a rendőrséget az elkerülő és a Moszkvai út kereszteződéséhez.
— Értettem. A rendszer szabályosan le fogja állítani a járművet. Mi legyen a hivatalos indok?
— Jármű önkényes elvétele. A sofőr nem rendelkezik érvényes jogosultsággal az adott kategóriára, és nincs feltüntetve a CASCO-szerződésben. A tulajdonos én vagyok, hozzájárulást nem adtam. A kulcsot megtévesztéssel vették el a táskámból.
— Rögzítettem. Várjuk a jelzését.
Letettem, majd kimentem a nappaliba. Márk alsónadrágban és trikóban terpeszkedett a kanapén, a gombás pizzát majszolva. Elégedett, kényelmes arcot vágott — annyira otthonosan élősködőt, hogy felfordult a gyomrom.
— Ó, előkerült a feleségem! — paskolta meg maga mellett a kanapét. — Gyere, ez a vígjáték zseniális! Petra írt, már az elkerülőn vannak, a „kakukktojás” úgy suhan, mint a szél. Azt mondja, egy kátyút sem érezni. Tudnak ezek a németek valamit!
Az ablakhoz léptem, és a homlokomat a hűvös üvegnek támasztottam.
— Márk, megkérdezted egyáltalán, hogy van-e megfelelő jogosítványa? És belegondoltál, hogy ha balesetet okoz, te fogsz fizetni? Biztosítási szakemberként regressz igényt nyújtok be ellened.
A kezében megállt a pizzaszelet. Egy pillanatra elsápadt, aztán erőt vett magán.
— Ugyan már! Petra tizennyolc éves kora óta vezet! Jó, lejárt a jogsija, na és? Éjszaka kit érdekel ez Szegeden?
— Engem — fordultam felé. — Ez az autó az én tulajdonom. Nem közös. Az enyém.
— Már megint ez a „enyém”! — csattant fel. — Férj és feleség vagyunk! Elegem van az önzésedből. Petrának nincs mivel orvoshoz vinnie a gyereket, te meg egy darab vas miatt hisztizel.
Látványosan visszafordult a tévéhez. A válla megfeszült. Nem a bűntudat dolgozott benne, hanem a sértettség, amiért szembe mertem menni vele.
Visszamentem a hálóba. 22:15. A kék pont éppen megállt a lámpánál, közvetlenül a rendőrségi ellenőrzőpont előtt a Moszkvai úton. Tökéletes.
Rányomtam az „AKTIVÁLÁS” gombra.
A kijelző vörösen felvillant. „Protokoll elindítva. Motor leállítva. Központi zár aktiválva. Riasztás bekapcsolva.”
Képzeljük el a jelenetet: éjszakai országút, narancssárga fényű lámpák alatt. A drága német autó finoman lassít, majd megáll a sáv közepén. A belső világítás villogni kezd, mint egy olcsó diszkóban, a sziréna pedig olyan hangerővel üvölt fel, hogy beleremeg a levegő. Az ajtók nem nyithatók. Sem belülről, sem kívülről. Az ablakok blokkolva.
Petra és az a férfi, akit Márk nemrég emlegetett félvállról — talán az új udvarló — hirtelen egy zajjal teli csapdában találták magukat.
Két perc sem telt el, amikor megszólalt Márk telefonja a nappaliban. Laza mozdulattal vette fel.
— Na, mi van, Petrus? Megérkeztetek már? — kérdezte könnyed hangon.
Kiléptem a folyosóra, és a félhomályban a falnak támaszkodva figyeltem, ahogy az arcáról lassan eltűnik a mosoly.