Márk hangja a telefonban úgy zengett, mintha legalábbis valami országos hőstettet hajtott volna végre – vagy minimum kimentett volna egy kiscicát egy lángoló házból. Én eközben a „Lótusz” jógastúdióban próbáltam stabilan kitartani a fa pózt, és a combomhoz szorított telefonom rezgése rendre kizökkentett az egyensúlyból.
— Dóri, ne idegeskedj, mindent elintéztem! — hadarta bele a kagylóba, még mielőtt beleszólhattam volna. — A család az első, ezt te is tudod. Petrának most nagyon szorul a hurok, két gyerek, a nyaraló, és tegnap végleg kilehelte a lelkét az a rozoga kocsija az egyik külvárosi úton. Szóval odaadtam neki a te „kakukkodat”. Úgyis itthonról dolgozol egész héten, neki sokkal nagyobb szüksége van rá.
A térdem mögött azonnal megjelent a hideg verejték. A talpam görcsösen tapadt a levendulaillatú gumiszőnyeghez. Az én „kakukkóm”. Egy Audi Q5. A saját autóm, amelyet három kiemelt biztosítási szerződés jutalékából vettem — még jóval azelőtt, hogy egyáltalán ismertem volna Márkot és az örökké bajba jutó húgát.
— A kulcsokat… az én autóm kulcsait adtad oda? — kérdeztem halkan, szinte kimérten. Ilyenkor mindig lelassulok, mintha tüskés drótot húznék végig a számban. — Márk, tudod, hogy a kocsi kizárólag az én nevemen van? És Petra nincs rajta a biztosításon.
— Ugyan már, ne kapcsold be az ügynök-üzemmódot! — nevetett fel. Magam előtt láttam, ahogy a bal fülcimpáját dörzsöli, amikor sejti, hogy túl messzire ment, de esze ágában sincs beismerni. — Óvatosan vezet. Felvisz pár holmit a nyaralóba, aztán egy hét múlva visszahozza. Te jólelkű vagy. Már itt is vagyunk nála, teázunk, ünnepeljük a dolgot. Későn érek haza, puszi!
A vonal megszakadt. Lassan leengedtem a lábam. Az oktató valamit a belső békéről magyarázott, de az én belső békém épp csomagolt, és ismeretlen irányba távozott, maga után hagyva valami jeges, áttetsző dühöt.
Szótlanul hagytam el a termet. Az öltözőben háromszor is másik zsebbe tettem át a telefonomat, miközben a lakáskulcsot kerestem. Enyhén remegett a kezem. Márk számára a határok csupán térképeken léteztek; a családban szerinte minden közös. Különösen az, ami az enyém.
Egy évvel korábban „kölcsönvette” a régi laptopomat a keresztfiának egy hétvégére, és ragacsos, gyümölcslével eláztatott billentyűzettel kaptam vissza. A szóköz hiányzott. Aztán volt az az emlékérme, amit egy kollégájának ajándékozott születésnapra, mondván: „úgyis csak a fiókban hevert”. De az autó… az más volt. Az két év kihagyott nyaralás, késő esti ügyfélhívások és megszámlálhatatlan túlóra eredménye.
Kiléptem a Szeged egyik forgalmas utcájára. Október volt, a Tisza felől érkező szél csontig hatolt. A stúdió parkolójában üresen tátongott a hely, ahol a sötétkék Audinak állnia kellett volna. Csak egy esőtől odatapadt falevél jelezte, hogy ott valaha volt valami.
Leültem egy padra, nem törődve a hideggel, és megnyitottam a munkához használt alkalmazást. VIP-biztosításokra szakosodott tanácsadóként minden részletét ismertem annak az autónak. És ami még fontosabb: tudtam, milyen védelmi rendszer került bele. A vásárláskor nem spóroltam, a legmagasabb szintű, műholdas nyomkövetéssel és távoli vezérléssel ellátott csomagot kértem.
Márknak erről fogalma sem volt. Számára az autó csupán egy csillogó játék, amit gombnyomásra lehet indítani. Azt sem sejtette, hogy az ezüst szkarabeuszt formázó kulcstartó — amit olyan látványosan pörgetett az ujján — nemcsak indításgátló chipet rejt, hanem tulajdonosi jelenlét-azonosítót is.
Felhívtam Petrát. Az ötödik kicsengés után vette fel, a háttérben nevetés és tányércsörgés hallatszott.
— Dóri, drága! — csicseregte. — Annyira köszönöm! Márk mondta, hogy te ajánlottad fel. Igazán nem számítottam ekkora nagylelkűségre. Most azon gondolkodunk, hajnalban induljunk a nyaralóba, vagy még ma este, amíg nincs nagy forgalom.
— Petra — mondtam lassan —, ne ülj a volán mögé. Az autó védett rendszer alatt áll, ebből gond lehet.
— Ugyan, ne ijesztgess! — legyintett. — Márk mindent elintéz. A gyereküléseket már be is szereltük. Holnap kimegyünk a városból, ott úgysem járőröznek sűrűn.
Letettem. Még csak nem is kérdeztek. Egyszerűen beszerelték a gyereküléseket az én autómba, amelyben még a dohányzást is megtiltottam. Bennem ekkor valami végleg átkattant. Nem sértettség volt — inkább egy pontos, higgadt terv körvonalai.
Taxit rendeltem. Hazafelé a város fényeit néztem az ablakon át, és eszembe jutott a tegnapi „Prága” torta. Márk tudta, hogy az adott csokoládémárkára allergiás vagyok, mégis azt mondta: „Petra szereti, te meg egy falattól nem halsz meg.” Akkor hallgattam.
Otthon csend fogadott, és a levegőben még ott lebegett a csokoládé illata. A konyhaasztalon egy piszkos tányér hevert morzsákkal. Márk mindig hagyott maga után egyfajta rendezetlen nyomot. Bementem a dolgozószobába, bekapcsoltam a számítógépet, és beléptem az autó biztonsági rendszerének felületére.
A térképen egy apró kék pont világított Szeged egyik lakótelepi utcájában — ott, ahol Petra lakott. A motor nem járt. Egyelőre.
Megnyitottam a „Biztonsági protokollok” menüt. Létezett egy opció jogosulatlan használat esetére: ha a rendszer nem érzékeli az aktív tulajdonosi jeladót — amely most a kabátom zsebében lapult —, tíz kilométer megtétele után blokkolja a motort, lezárja az ajtókat, riasztást indít, és értesíti a szolgálatot.
Én azonban nem ezt választottam. Átkapcsoltam a rendszert „Távoli zárolás” módba, és az ujjam néhány másodpercig a megerősítő gomb fölött lebegett, mielőtt határozottan megnyomtam volna.