— A mai estnek itt vége — jelentettem ki határozottan. — Azt hiszem, most már mindenki számára világos, ki ünnepelt volna, és ki volt az, aki inkább zűrzavart rendezett.
Erzsébet lassan roskadt vissza a székébe. Mintha percek alatt tíz évet öregedett volna. A válla megereszkedett, a gondosan felvitt smink csíkokban futott szét az arcán. Ott ült egyedül a hatalmas, díszes asztalfőn, körülötte azokkal az emberekkel, akiket barátainak hitt — csakhogy most már nem csodálat, hanem nyílt rosszallás ült a tekintetükben.
— Elmegyünk — szólalt meg Gábor. Az anyjára rá sem nézett. Egyszerűen felém nyújtotta a kezét.
Belecsúsztattam a tenyeremet az övébe. Hideg volt az érintése, mégis szilárd.
Amikor kiléptünk az étterem ajtaján, a hűvös esti levegő szinte arcul csapott.
— És a lakás? — kérdezte tétován.
— A lakás a miénk marad — feleltem magabiztosan. — Megvan a másolat a befizetett összegről szóló bizonylatról, tanúk is igazolják az átadást. Ráadásul most már a felvétel is a kezünkben van, ahol gyakorlatilag beismeri a csalási szándékát. Ha megpróbálna kitenni minket, bíróságra visszük az ügyet. És nyerni fogunk. Az iratai sem tiszták.
Gábor bólintott, majd a kivilágított utcákat nézte, mélyeket lélegezve. A levegőben nem volt többé nehéz parfüm és hazugság.
— Mihez kezdünk most? — kérdezte.
Ránéztem.
— Most végre a saját életünket építjük. Nem az ő forgatókönyve szerint.
A kocsink felé indultunk. A hátunk mögött ott maradt az étterem, benne a félresiklott jubileummal. Ott maradt egy asszony is, aki azt hitte, embereket mozgathat, mint bábukat. Csakhogy megfeledkezett arról, hogy a bábuk is képesek visszaharapni.
Aznap éjjel nem mentünk haza. Barátokhoz hajtottunk. Hosszú út állt előttünk: mindent új alapokra helyezni, vagy talán még nehezebb feladatként helyrehozni a köztünk megingott bizalmat. De a legfontosabb már megtörtént. A félelem eltűnt.
Felidéztem Erzsébet sikoltását: „Azonnal kapcsold ki!” Azt hitte, a hangerővel elnémíthatja az igazságot. Pedig az igazság olyan, mint a víz: mindig utat talál magának.
— Júlia — szólalt meg halkan Gábor, amikor már az autóban ültünk. — Köszönöm.
A város fényeit néztem, mielőtt válaszoltam.
— Ne nekem köszönd. Magadnak. Azért, hogy végre meghallottál.
A szél belekapott a hajamba. A ruhám zsebében ott lapult a pendrive. Már nem volt rá szükségem. De az este emléke — a széttörő pohár csattanása, a dermedt csend — örökre velem marad. Emlékeztetőül arra, hogy néha fel kell hangosítani a zenét, hogy mindenki tisztán hallja a hamisságot azok hangjában, akiket egykor szeretett.