A szavaim tárgyilagosan csengtek, mintha csupán egy jegyzőkönyv következő pontját olvasnám fel, és a teremben ismét síri csönd telepedett mindenkire.
Ezúttal is egy telefonbeszélgetés szólt. Erzsébet igyekezett visszafogni a hangját, hogy én semmit se halljak, de a diktafont korábban odacsúsztattam az ajtó réséhez. A készülék hűségesen rögzített minden szót — az ingatlanossal folytatott teljes egyeztetést. A hangszórókból most az ő kimért, üzletszerű tónusa áradt szét.
— …igen, a belvárosi lakásról van szó — mondta határozottan. — A fiamnak erről fogalma sincs. Szükségem van a pénzre a svájci klinikára. Eladom a lakást, veszek magamnak egy kis garzont a tenger mellett, ők pedig… majd kibérelnek valamit. Úgysem bírnák a hitelt. De az már az ő gondjuk. A lényeg, hogy aláírja a papírokat. Befolyásolható, rábeszélem. Azt mondom majd, hogy Júlia hitelezői miatt kell biztonságba helyezni az ingatlant.
Valaki élesen felszisszent a vendégek közül. Gábor nagynénje, Mária, lassan megrázta a fejét, és látványosan arrébb tolta a poharát az ünnepelt elől.
— Erzsébet, ezt komolyan gondolod? — kérdezte halkan, de érezhető felháborodással. — Az utcára akarod tenni őket?
— Ne szólj bele, Mária! — csattant fel, ám a hangjából már hiányzott a korábbi fölény. Inkább kétségbeesettnek tűnt. — Nem őket küldöm el, csak Júliát. Gábor velem marad.
Gábor lassan felállt. Az arcát néztem, és láttam, ahogy benne valami végérvényesen összetörik. Az a kép, amelyet az anyjáról őrzött — az erős, mindent kézben tartó, gondoskodó nő — darabokra hullott, és a helyén egy önző, számító alak rajzolódott ki, aki még a saját gyereke boldogulását is feláldozná a kényelméért.
— Anya… — szólalt meg rekedten. — El akartad adni az otthonunkat? Azt a lakást, amit öt éven át újítottunk? Amibe minden megtakarításunkat beleöltük?
— Én adtam pénzt a vásárlásra! — sikította. — Hálásnak kellene lennetek!
— Az utolsó fillérig visszafizettük! — vágta rá Gábor. — Mindent!
Ezután rám nézett. A tekintetében már nem volt kétely. Ugyanabban a csónakban ültünk, és most ő is látta, ki próbálta alattunk kifúrni a deszkákat.
— Gábor, ne hallgass rá! — Erzsébet meg akarta ragadni a karját, de ő úgy húzta el a kezét, mintha megégette volna.
— Azt mondtad, nincs szükségem Júliára — mondta halkan. — Most már értem, hogy igazából rám sincs. Csak a pénzemre.
Felém fordult.
— Júlia, bocsáss meg. Fogalmam sem volt az eladásról. Esküszöm.
— Tudom — feleltem csendesen. — Nem láttad, mi zajlik körülötted. De ma kinyílt a szemed.
Kihúztam a pendrive-ot a laptopból. A levegő szinte vibrált a feszültségtől.
Az ünnepség sorsa abban a pillanatban végérvényesen megpecsételődött.