A felismerés úgy csapott belém, mint egy hideg zuhany: az a patinás villa soha nem is az övék volt. Mindvégig az én tulajdonomnak számított. Ők csupán vendégek voltak benne – ráadásul olyan lakók, akik egy fillért sem fizettek, mégis folyton követelőztek az én birtokomon.
Megálltam a kert közepén, és hosszú percekig csak álltam mozdulatlanul. Próbáltam rendbe tenni magamban mindazt, amit az imént megtudtam.
Az ebédlő hatalmas üvegfalain keresztül tisztán láttam, ahogy odabent lassan magukhoz térnek a döbbenetből. Gábor már töltötte is a konyakot az anyjának, Katalin pedig heves karmozdulatokkal magyarázott, nyilván arról panaszkodva, milyen elfogadhatatlanul viselkedtem.
Teljes bizonyossággal hitték, hogy elvonultam valahová kisírni magam.
A telefonomat lassan a kabátzsebembe csúsztattam, majd határozott léptekkel visszaindultam a bejárat felé. Meglepő módon könnyűnek éreztem magam, mintha minden lépés egyre inkább felszabadítana.
Pont akkor léptem be újra az ebédlőbe, amikor Katalin fennhangon fejtegette, hogy előbb-utóbb úgyis visszakönyörgöm magam bocsánatért.
Amint meglátott, diadalmasan felszegte az állát.
– Egy apró pontosítást szeretnék tenni az előbbiekhez – mondtam tisztán, erős hangon, miközben az asztalhoz sétáltam.
Az összes tekintet rám szegeződött.
– Az imént beszéltem a pénzügyi vezetőmmel. És kiderült egy érdekes részlet, amely felett a rengeteg teendőm miatt egyszerűen átsiklottam.
Szándékosan hagytam néhány másodperc csendet.
– Három évvel ezelőtt nem kölcsönt adtam önöknek. A cégem hivatalosan átvette ezt az ingatlant az adósság fejében.
Élvezettel figyeltem, ahogy a magabiztos arcvonások megmerevednek. Gábor félrenyelt, és köhögési roham tört rá.
– Ez a ház az én tulajdonom. Jogilag is. És ha a származásom ennyire sérti az önök kifinomult ízlését… akkor pontosan egy hetük van arra, hogy összepakoljanak, és végleg elhagyják a birtokomat.
– Ezt nem teheted! – préselte ki rekedten Katalin, miközben görcsösen markolta a hófehér abrosz szélét. – Ez a családunk ősi otthona!
– Az volt. Addig, amíg el nem herdálták fényűző fogadásokon és üres társasági eseményeken, mert dolgozni nem akartak – feleltem hűvös nyugalommal. – Mostantól azonban az enyém.
Egyenesen a szemébe néztem, ahol először láttam bizonytalanságot.
– Egy hét, Katalin. És ne felejtsék el a kristálypoharakat sem. Jól mutatnak majd egy szerény albérlet vitrines szekrényében.
Sarkon fordultam, és végleg elhagytam a termet.
Mögöttem síri csend maradt. Csak egy fémes csörrenés törte meg a némaságot: valaki elejtette a villáját, mert egyszerűen kicsúszott az ujjai közül.
Amikor odaértem az autómhoz, hátrahajtottam a fejem, és felnéztem a csillagokkal teleszórt égre. A levegő friss volt és tiszta. Olyan őszinte illata volt, mint a szabadságnak – annak a régóta várt szabadságnak, amely végre kisöpörte az életemből a mások által rám erőltetett, üres és képmutató fennhéjázást.