— Előre szólok: nem tűröm, hogy bárki megalázzon! Egyszerű nő vagyok, de ha kell, visszaszólok.
A hangom visszaverődött a hatalmas ebédlő falairól. Az asztal körül ülők egyetlen pillanat alatt elhallgattak.
Katalin, az anyósom, aki az imént fejezte be fölényes, sértésekkel teli beszédét a „falusi gyökereimről”, dermedten állt a kezében tartott mikrofonnal.
A hosszú, tölgyfából készült asztal fölött nyomasztó csend feszült. Csak az hallatszott, ahogy egy távolabbi rokon idegesen nekikoccantja az ezüstkését a porcelántányér szélének.
Az este apropója az apósom jubileuma volt. Katalin rajongott a nagyszabású ünnepségekért, így a vidéki kúriába egész sereget hívott össze.
Keményre vasalt szalvéták. Régi, súlyos kristálypoharak, amelyeket mély dobozokból halásztak elő, hogy a család hajdani fényét bizonygassák. Az idősebb hölgyek erős, retró illata keveredett a fennkölt művészeti eszmecserékkel.
Én az asztal legszélén ültem, mintha véletlenül kerültem volna oda, mint egy oda nem illő tárgy.
A férjem, Gábor, lelkesen fejtegette a nagybátyjának az olasz opera árnyalatait. Eszébe sem jutott bevonni a beszélgetésbe. Számukra én mindig kívülálló maradtam.
Az sem érdekelt senkit, hogy az elmúlt nyolc év megfeszített munkájával a szerény kezdetből a megye legnagyobb agrárvállalkozását építettem fel.
A több generációs értelmiségi család szemében az én munkám sosem számított nemes foglalkozásnak. Mintha trágyaszag és gépzsír lengte volna körül mindazt, amit létrehoztam.
Az este a megszokott, unalmas mederben csordogált, mígnem az anyósom ismét magához ragadta a szót.
A köszöntőkhöz előkészített mikrofont használva először selymes hangon értekezett a hagyományok fontosságáról. Aztán hirtelen rám irányította a figyelmet.
Cukormázas mosollyal közölte a vendégekkel, hogy az én világom a trágyadomb, a fóliasátor és a gumicsizma. Hozzátette, milyen nagylelkű a család, amiért befogadnak. Hiszen valakinek el kell végeznie a piszkos munkát, amíg ők magasröptű gondolatokat dédelgetnek és a kultúrát ápolják.
A tágas teremben végigsuhant a gúnyos nevetés. A drága ruhákba öltözött nagynénik összenéztek, tekintetükben rosszindulat csillant.
Abban a pillanatban jeges tisztasággal értettem meg mindent. Lassan Gábor felé fordultam, remélve, hogy legalább most mellém áll.
Ő ideges mozdulattal kigombolta az ingének felső gombját, elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha a tányérján futó díszítés minden figyelmét lekötné.
Ismét egyedül hagyott a csatatéren.
Éveken át én törlesztettem a felhalmozott adósságaikat. Az én pénzemből tartották fenn ezt a csillogónak tűnő, valójában üres életformát, és közben őszintén hittem, hogy alkalmazkodnom kell a különcségeikhez, ha békét akarok a házasságomban.