A nappaliból továbbra is vidám rajzfilmhangok szűrődtek át, mintha egy másik világ zajlana pár méterrel arrébb.
– Tessék? – értetlenkedett Mária, és hitetlenkedve nézett Eszterre. – Csak beugrottunk hozzátok. Ennyit sem érdemlünk, hogy megkínálj minket egy teával?
Eszter hangja nyugodt maradt, de már nem volt benne semmi engedékenység.
– Vendégségbe nem így érkezik az ember. Bejelentés nélkül állítottak be a szabadnapomon, amikor végre pihenni szeretnék. Sem energiám, sem kedvem nincs hat emberre teríteni.
Mária szeme villant, majd a tűzhelyen álló edényre siklott. A szája vékony, feszült vonallá préselődött.
– Hallod te magad, miket beszélsz? – csattant fel. – Család vagyunk! Most már időpontot kell kérni, ha az ember a saját fiához jön? Miféle világ ez? Én a fiamhoz jöttem, nem hozzád – tette hozzá gúnyos félmosollyal. – És ezzel le is zártam a témát.
A kimondott mondat súlyosabban csapódott le, mint bármi korábbi célozgatás. A kedves mosolyok mögött eddig is ez lapult: Eszter számára sosem volt igazi háziasszony ebben a lakásban, csupán valaki, aki kiszolgálja a fiát és annak rokonságát.
– Pontosan erről van szó, Mária – felelte Eszter, és nem sütötte le a szemét. – A fiához jött. Ő viszont nincs itthon, és nem tudom, mikor ér haza. A legjobb lesz, ha most elindulnak.
A folyosóról Péter kandikált be bizonytalan arccal, a szobából pedig Lilla nyafogása hallatszott, gyümölcsléért könyörögve.
– Anya – szólalt meg halkan Andrea, érezve, hogy a levegő szinte megáll a lakásban. – Menjünk inkább. Beülhetünk valahová, a gyerekek is ehetnek rendesen.
– Még mit nem! – horkant fel Mária, de a határozottsága már megingott. Hozzászokott, hogy Eszter inkább lenyeli a sérelmeket. A nyílt ellenállás kizökkentette. – Majd én étteremre költök, amikor a fiamnak saját lakása van?
– Ez a lakás kettőnké – javította ki Eszter csendesen. – És ma nem fogadok vendégeket. Elnézést.
Azzal hátat fordított, és kiment az előszobába, jelezve, hogy nincs miről tovább beszélni. Mögötte felháborodott szuszogás hallatszott, majd egy fiók csapódott be erőteljesen.
Az indulás vontatottan zajlott. A gyerekek nyűgösek voltak, Andrea idegesen igazgatta rajtuk a kabátot, Péter szó nélkül hajolt le, hogy bekösse a cipőfűzőjét, tekintetét a padlóra szegezve. Mária olyan elszántan gombolta be a kabátját, mintha próbára tenné a gombok tartását.
– Gábor erről tudni fog – vetette oda búcsúzóul az ajtóban. – Kíváncsi leszek, mit szól majd ahhoz, ahogy az anyjával beszéltél.
Az ajtó becsukódott.
Eszter fogott egy felmosórongyot, és gondosan feltörölte az olvadó hó nyomait az előszobában. Visszament a konyhába, elpakolta az edényt a szekrénybe, a kihűlt kávét a mosogatóba öntötte, majd friss teát készített magának. Leült az ablak mellé. A keze még enyhén remegett, de belül szokatlan könnyűséget érzett, mintha letett volna egy régóta cipelt terhet.
Gábor csak három óra körül érkezett haza. Óvatosan zárta be maga mögött az ajtót, hogy ne csapódjon, levette a kabátját, és tétován benézett a konyhába. Az arca feszült volt.
– Szia – mondta, és leült az asztalhoz.
– Szia. Sikerült elintézni az olajcserét? – kérdezte Eszter, és belekortyolt a teájába.
Gábor a térdét dörzsölte, kerülve a tekintetét.
– Eszter… hívott anya.
– Sejtettem. Mit mondott?
– Azt, hogy elküldted őket. Hogy még a gyerekeknek sem adtál enni. Nem lehetett volna ezt kevésbé élesen? Csak útba estek. Főzhettél volna valami gyorsat, leültök egy órára… muszáj volt ebből ekkora ügyet csinálni?
Eszter lassan letette a bögrét, és ránézett a férjére. Egy harmincöt éves férfi ült vele szemben, aki még mindig jobban rettegett attól, hogy megbántja az anyját, mint attól, hogy a feleségét hagyja cserben.
– Gábor. Reggel írt neked az édesanyád, hogy jönnek. Igaz?
A férfi idegesen kezdte forgatni az autókulcsot az ujjai között.
– Hát… azt írta, hogy a plázában vannak, és lehet, hogy felugranak.
– És te inkább elmentél, anélkül hogy szóltál volna nekem. Tudtad, milyen állapotban vagyok mostanában.