A kaputelefon éles, zizegő hangja kegyetlenül hasított bele a csendbe, szétrombolva a hét egyetlen békés reggelét. Lent valaki hosszan nyomva tartotta a gombot, majd néhány másodpercnyi szünet után újra rátapadt.
Eszter mezítláb állt az előszobában, megnyúlt térdű mackónadrágban és egy bő, szürke pólóban. A falióra szerint alig múlt fél tizenkettő. Szombat volt – az a novemberi szabadnap, amelyért öt napon át küzdött a véget nem érő negyedéves kimutatásokkal, táblázatok egyeztetésével és a dugóban araszoló irodába járással. A számok még mindig ott villogtak a fejében, a nyaka úgy beállt, hogy a fájdalom a tarkójába sugárzott. A terve egyszerű volt: kakukkfüves teát főz, befekszik a kanapéra, és estig senkihez sem szól.
Gábor, a férje, másfél órája indult el az autószervizbe. Azt mondta, három előtt biztosan nem ér haza.
A kaputelefon harmadszor is visítani kezdett. Eszter felkapta a műanyag kagylót, készen arra, hogy rendre utasítson egy türelmetlen futárt.
– Eszter, engedj be! Olyan hóvihar van odakint, hogy mindjárt megfagyunk! – harsant fel Mária csengő, ellentmondást nem tűrő hangja.
Az ujja szinte önálló életet élve nyomta meg a nyitógombot. Évek alatt rögzült benne az engedelmesség reflexe, hiába tiltakozott belül minden idegszála. Vendégek? Előzetes egyeztetés nélkül?
A lift zúgása betöltötte a lépcsőházat. Egy perccel később egész kis küldöttség lépett be a lakásba. Mária súlyos posztókabátban, kezében egy hatalmas, zörgő szatyorral. Utána Gábor húga, Andrea, majd annak férje, Péter, végül a két gyerek: a hétéves Márk és a négyéves Lilla. A gyerekek azonnal besurrantak Eszter mellett a nappaliba. Senki nem törölte le a cipőjét a szőnyegen; a világos laminált padlón rögtön sötét, olvadó hócsíkok jelentek meg. Lilla nedves kabátujja végighúzódott a halvány tapétán.
– Na, fogadj bennünket, háziasszony! – jelentette ki Mária fennhangon, átlépve a küszöböt.
Eszter a tükrös szekrénynek támaszkodott. Senki nem telefonált előző este. Senki nem írt üzenetet. Gábor reggel nyugodtan kávézott, befejezte a szendvicsét, és arról beszélgettek, este melyik pizzériából rendeljenek. Egy szóval sem említette, hogy a családja betoppan.
Andrea már lehúzta a csizmáját, Péter bizonytalanul toporgott az ajtóban. A nappaliból hirtelen felbőgött a televízió – Márk megtalálta a távirányítót, és teljes hangerőre állította a mesecsatornát.
– A plázában jártunk, téli holmikat vettünk a gyerekeknek – magyarázta Andrea, miközben letette a szatyrát a cipősszekrényre. Az áttetsző műanyagon át banánok és egy csomag olcsó mézeskalács derengett. – Anyu mondta, ugorjunk be Gáborhoz, üljünk össze családiasan.
– Gábor nincs itthon – felelte Eszter tompán, és nézte, ahogy Mária a nedves kabátját az ő tiszta, világos dzsekijére akasztja.
A levegőben terjengeni kezdett az átnedvesedett posztó és az anyósa édeskés parfümjének szaga. Öt pár cipő torlaszolta el a bejárat környékét.
– Ugyan, mindegy az! Majd ideér a fiad – legyintett Mária, és a tükörben igazított a frizuráján. – Reggel írtam neki, hogy jövünk. Tud róla.
Tehát tudta. Tudta, mennyire kimerült. Tudta, hogy még egy egyszerű beszélgetéshez sincs ereje, nemhogy öt ember ellátásához. És mégis csendben összekészült, majd elment, ráhagyva mindent. Könnyebb volt számára elmenekülni, mint megírni az anyjának: „Ma pihenünk, legyen máskor.”
Mária nem várta meg, hogy bárki hellyel kínálja; határozott léptekkel elindult a konyha felé. Eszter egy pillanatig habozott, aztán utánaindult, érezve, hogy ez a szombat egészen más irányt vett, mint ahogyan azt reggel még elképzelte.